Egyetlen lépésre az áttöréstől

Azzal otthagyta őket, és Titiusz Jusztusz házába költözött, aki az igaz Istent imádta, és a zsinagóga mellett lakott. Kriszpusz, a zsinagóga vezetője egész családjával együtt mégis hitt az Úrban. Korinthusban még sokan mások is hallották Pál beszédét, és hittek Jézusban, majd pedig bemerítkeztek.
Apostolok Cselekedetei tizennyolcadik fejezet hetedik és nyolcadik verse.



1850, Január hatodikán egy hatalmas hóvihar csapott le az angliai Colchesterre. Egy tizenöt éves fiú a zord idő miatt nem tudott eljutni a saját gyülekezetébe. Jobb híján bemenekült a legközelebbi, aprócska kápolnába, hogy menedéket találjon a fagy elől. Tizenöten ha lehettek bent. A prédikátor egy egyszerű, képzetlen ember volt, aki még a szavakat is alig tudta helyesen kiejteni. Mégis, abban a kis hideg teremben ez a fiú meghallotta az evangéliumot, és az élete örökre megváltozott. Ezt a fiút Charles Spurgeonnek hívták, akit később a „prédikátorok fejedelmének” neveztek. Egy vihar és egy elzárt út kellett ahhoz, hogy belépjen a megfelelő ajtón.


A Szentírás így szól: „Azzal otthagyta őket, és Titiusz Jusztusz házába költözött, aki az igaz Istent imádta, és a zsinagóga mellett lakott. Kriszpusz, a zsinagóga vezetője egész családjával együtt mégis hitt az Úrban.”

Figyeled ezt a drámai részletet? Pál nem ment el a város másik végébe. Nem sértődött meg Istenre. Csak átment a szomszédba. Szó szerint a zsinagóga mellé. És mi történt? Kriszpusz, annak a helynek a vezetője, ahonnan Pált épp kitessékelték, megtért. Vele együtt pedig sokan mások is a városban.

Hányszor érzed úgy, hogy bezárult előtted egy ajtó? Egy munkahely, egy kapcsolat, egy régóta dédelgetett álom. Ott állsz a kudarc romjain, és azt kérdezed: „Uram, miért?” A visszautasítás fáj. Azt súgja a füledbe, hogy nem vagy elég jó, hogy a küldetésed kudarcot vallott. A pszichénk ilyenkor védekezésbe kezd, és a legszívesebben elmenekülnénk a helyzetből. Ez az a pont, ahol a legtöbben végleg meghátrálnak.

Isten jelenléte sosem hagyja el azokat, akik őszintén keresik Őt, még a legmélyebb sötétségben sem. Isten néha pont azért engedi meg a kudarcot és a visszautasítást, hogy egy olyan helyre vigyen, ahol a szívek már készen állnak az aratásra. Amit te elutasításnak élsz meg, az Isten szótárában sokszor az iránymutatás. Nem mindig te vagy a kudarcod oka (habár ezt az eshetőséget is mindig érdemes megvizsgálnod). Isten csupán áthelyez téged.

Néha az áttörés csak egyetlen lépésre van. Nem a hegyen túl, hanem a szomszédban. Ne a bezárt ajtót bámuld tovább, mert az megkötöz. Lásd meg azt a lehetőséget, amit Isten most nyit ki melletted, és lépj át oda hittel. Olyan kitartóak tudunk lenni, amikor mulandó dolgokról (karrierről, egy dédelgetett vágyunkról van szó stb.), de olyan hamar feladhatjuk, amikor az örökkévaló értékekről van szó. Ez pedig végzetes hiba lenne.

IMA: Uram, te látod a bezárt ajtókat az életemben. Látod a kudarcaimat, a fájdalmat és a visszautasítást, ami a lelkemet nyomja. Kérlek, adj erőt, hogy ne a múlt sebeire nézzek, hanem arra az új útra, amit te készítettél nekem. Add, hogy meglássam azt az új lehetőséget, ami talán pont itt van mellettem. Bátorságot kérek, hogy hittel megtegyem a következő lépést. A Jézus Krisztus drága nevében, Ámen.

Mindent megtettél?

Pál minden szombaton elment a helyi zsinagógába, és ott érveléssel, sőt vitatkozással is igyekezett meggyőzni mind a zsidókat, mind a görögöket.
Miután Szilász és Timóteus megérkezett Macedóniából, Pál minden idejét annak szentelte, hogy Isten üzenetét hirdesse a zsidóknak, és minden erejével meggyőzze őket arról, hogy Jézus a Messiás. A zsidók azonban elutasították az üzenetét, és kitartóan ellenkeztek Pállal, sőt, szidalmazták és átkozták. Ekkor Pál lerázta ruhájáról a port, és azt mondta nekik: „Ha nem fogtok üdvözülni, arról csak ti tehettek! Az én lelkiismeretem tiszta, mert mindent megtettem, hogy megmentselek titeket. Mostantól kezdve a görögökhöz megyek.”
Apostolok Cselekedetei 18. fejezet 4-6. versek



Ismered azt a mardosó érzést, amikor mindent megteszel valakiért, a szívedet is kiteszed elé, és cserébe csak hideg elutasítást, vagy ami még rosszabb, dühöt és támadást kapsz?

Pál pontosan ezt élte át Korinthusban. Hétköznap sátrat varrt, sebes és kérges volt a keze a kemény munkától. Szombatonként pedig beállt a zsinagógába, és minden maradék energiáját arra szánta, hogy meggyőzze a saját népét: megérkezett a Szabadító. Aztán megérkeztek a barátai, Szilász és Timóteus. Hirtelen lett egy kis hátországa, és ahelyett, hogy pihent volna, rákapcsolt. Szó szerint minden idejét és erejét rájuk áldozta.

És mi volt a jutalma? Nem tapsvihar. Nem könnyes megtérések. Hanem szidalmazás, gyűlölet és átok.

Ha próbáltál már megmenteni egy tönkremenő házasságot, ha próbáltál már lehozni egy felnőtt gyermeket valamilyen pusztító útról, vagy ha megpróbáltad megosztani a hitedet valakivel, akit nagyon szeretsz, és a falnak ütköztél, akkor pontosan ismered ezt a fájdalmat. A tapasztalt vízimentők tudják a legjobban: a fuldokló ember a pánikban nagyon gyakran agresszívvá válik. Kétségbeesetten kapálódzik, és sokszor éppen azt az embert próbálja a víz alá nyomni, aki az életét akarja megmenteni.

Mit tesz Pál ebben a szívszorító helyzetben? Valami olyasmit, ami a korabeli hallgatóság számára sokkoló volt. Lerázza a ruhájáról a port.

A zsidó hagyomány szerint az utazók akkor rázták le a port a sarujukról és a köpenyükről, amikor pogány területről léptek vissza a Szentföldre. Ezzel jelezték, hogy a bálványimádó világ tisztátalanságából egyetlen porszemet sem akarnak magukkal vinni. Pál most a saját népének, a legvallásosabb embereknek a zsinagógájában teszi meg ezt a prófétai mozdulatot. Ezzel üzeni: „Köztem és köztetek eddig tartott az út.”

Majd mond egy mondatot, ami a lelki egészség és a határok meghúzásának egyik legősibb és legmélyebb alapelve: „Az én lelkiismeretem tiszta, mert mindent megtettem... Mostantól kezdve a görögökhöz megyek.”

Pál itt Ezékiel próféta őrállójára utal (Ez 33). A törvény úgy szólt: ha az őrálló látja jönni a veszélyt, és megfújja a kürtöt, de a város nem figyel, a pusztulásukért ők maguk a felelősek. De ha az őrálló hallgat, az emberek vére az ő lelkén szárad. Pál kimondja: „Én megfújtam a kürtöt. Ti jóllehet hallottátok, nem érdekel titeket. Többet nem tehetek.”

Keresztényként hajlamosak vagyunk egy pusztító terhet, egy hamis bűntudatot cipelni a vállunkon. Azt hisszük, hogy nekünk kell megmentenünk az embereket. Sokan egy életen át ostorozzák magukat egy családtagjuk döntései, vagy egy barátjuk sorsa miatt. Álmatlanul forgolódnak, és azt kérdezik: „Mit rontottam el? Mit mondhattam volna másképp?”

Isten ma fel akar szabadítani ebből a börtönből. Figyelj jól: felelősséged van az emberek felé abban, hogy megoszd velük a Krisztusról szóló örömhírt, de nem vagy felelős azért, hogy ők mit kezdenek az örömhírrel. Ez már kizárólag az Ő felelősségük. Ha Isten Szavát hirdeted és megvetik, nem téged vetnek meg, hanem az egyetlen esélyüket az életre.

Felelős vagy azért, hogy szeresd őket. Hogy elmondd nekik az igazságot őszintén és változtatás nélkül. Hogy imádkozz értük. Hogy példát mutass. De nem léphetsz be a szívükbe, hogy meghozd helyettük a döntést. Azt a kilincset csak ők tudják lenyomni belülről. Isten a világmindenség Uraként is tiszteletben tartja az ember szabad akaratát. Mi sem tehetünk másképp.

Egyszer valaki megkért, hogy beszéljek a rokonával, aki valamikor az Urat követte, de rosszabb állapotba került, mint azok, akik Isten létezésében sem hisznek.

Beszéltem az illetővel, de hajthatatlan maradt. A rokona aggódva kérdezte: " Most mi lesz?"

Őszintén azt mondtam neki: " Nem engedhetem meg magamnak, hogy leragadjak olyan embernél, aki elutasítja az örömhírt és várjam, hogy meggondolja magát, amikor emberek százezrei még csak egyszer sem hallották a tiszta, teljes evangéliumot, hogy eldönthessék kell nekik vagy sem?"

És figyeld meg Pál zseniális lépését: a visszautasítás nem tette őt keserűvé, és nem adta fel a küldetését. Csak irányt váltott. Azt mondta: ha ez az ajtó bezárult, megyek a görögökhöz. Odamegyek, ahol nyitott szívekre találok.

Ha ma te is állsz egy zárt ajtó előtt, amit hiába dörömbölsz, már véresre verted a kezed, és mégsem nyílik – állj meg. Lehet, hogy itt az ideje lerázni a port. Lehet, hogy itt az ideje kimondani: Uram, én megtettem, amit tudtam, mostantól a Te kezedbe teszem őt. Ne engedd, hogy egyetlen ember vagy egyetlen közösség elutasítása megfosszon attól az elhívástól, amit Isten az életedre bízott. Mert miközben te egy bezárt ajtót figyelsz, valahol a közelben már nyílik egy másik, ahol éhezik azt a szeretetet, békességet és igazságot, amit Isten a szívedbe helyezett és köteles vagy továbbadni.

IMA: Mennyei Atyám, köszönöm, hogy Te pontosan látod, hányszor fáradtam el abban, hogy próbáltam segíteni valakinek, aki elutasította azt. Bevallom, sokszor cipelek olyan terheket és bűntudatot, amelyeket nem nekem kellene hordoznom. Kérlek, adj bölcsességet, hogy felismerjem, meddig tart az én felelősségem, és hol kezdődik a másik emberé. Segíts meghúzni az egészséges határokat a kapcsolataimban! Ma a Te kezedbe teszem azokat a szeretteimet, akiket eddig a saját erőmből próbáltam megváltoztatni. Érintsd meg a szívüket a Te Szentlelkeddel. Nekem pedig adj bátorságot, hogy ne ragadjak le a bezárt ajtóknál, hanem meglássam azokat az új utakat és embereket, akiket Te készítettél számomra. A Jézus Krisztus nevében imádkozom, Ámen.

A munka istentisztelete

Ezután Pál továbbment Athénból Korinthusba, ahol találkozott egy Akvila nevű zsidó férfival, aki Pontuszból származott. Mivel Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, Akvila — a feleségével, Priszcillával együtt — kénytelen volt máshová költözni. Nem sokkal Pál előtt érkeztek Itáliából Korinthusba.
Pál meglátogatta őket, és attól kezdve náluk is lakott. Mivel Pálnak is sátorkészítő volt a mestersége, ezután együtt is dolgoztak.
Apostolok Cselekedetei 18. fejezet 1-3. versek



Amikor Pál elhagyta Athént, valószínűleg nem volt túl jó kedvében. Az intellektuális elit kinevette, a küldetése ott nem hozott átütő sikert, ráadásul teljesen egyedül volt. Korinthusba, ebbe a nyüzsgő, bűnös, zajos kikötővárosba már így érkezett meg: „erőtlenség, félelem és nagy rettegés között” (1Kor 2,3)
Eközben a birodalom másik felén, Rómában egy házaspár, Akvila és Priszcilla élete egyik pillanatról a másikra darabokra tört. Claudius császár kiadott egy igazságtalan, antiszemita rendeletet, amivel minden zsidót kiűzött a fővárosból. Képzeld el őket: ott kellett hagyniuk az otthonukat, a bejáratott vállalkozásukat, a barátaikat, és menekültként, nincstelenül kellett útnak indulniuk. Miért engedte ezt Isten? Hogy lehet ebben szeretet? bizonyára ők is feltették ezeket a kérdéseket, miközben a megmaradt holmijukat pakolták a szekérre.
Amikor Akviláék megérkeztek Korinthusba, és Pál is beesett oda fáradtan, a két életút pontosan ugyanabban a kereszteződésben találkozott. Ha nincs Claudius igazságtalan rendelete, és ha Pál athéni missziója zajos siker, ez a találkozás soha nem jön létre. Isten a császár gonosz döntését és Pál pillanatnyi helyzetét használta fel arra, hogy összehozza a korai egyház egyik legszorosabb, legmegtartóbb szövetségét.
Amikor Isten gyermekeként egy csapás ér, azonnal azt hihetjük, hogy Isten elhagyott minket. Pedig sokszor az a helyzet, hogy Isten nem elhagyott, hanem átpozicionált. Egy fájdalmas, kényszerű költözés, egy elveszített állás, egy váratlanul bezárult ajtó gyakran nem a végállomás, hanem a kapu egy olyan szövetséghez és küldetéshez, amit a régi helyeden soha nem találtál volna meg.


Aztán van a történetnek egy másik, nagyon hétköznapi, mégis gyönyörű részlete: „Mivel Pálnak is sátorkészítő volt a mestersége, ezután együtt is dolgoztak.”

Képzeld el a helyzetet! A pogányok nagy apostola, a történelem leglángolóbb elméjű teológusa nem egy katedrán ült, hanem egy apró, poros műhelyben, és durva kecskeszőrből készült sátorlapokat szabott és varrt, miközben a keze tele volt vízhólyagokkal és szálkákkal.

Még a legkiválóbb rabbiknak is volt kétkezi munkájuk. Miért? Mert a zsidó gondolkodásban a hétköznapi munka nem egy alantas dolog, amiből csak a számlákat kell befizetni, hanem az istentisztelet része. A héber avodah szó egyszerre jelent munkát és imádatot.

Sokan hordoznak magukban egy belső feszültséget: „Szeretnék valami nagyot tenni Istenért, de helyette csak a mindennapi taposómalomban őrlődöm. Dolgozom, takarítok, számlákat fizetek, unalmas feladatokat végzek.” Úgy érezzük, a hétköznapi munka akadályozza a szellemi életünket.

De Pál, Akvila és Priszcilla példája megmutatja, hogy ez nem így van. A sátorkészítő műhely nem egy kényszerű kitérő volt a misszióban, hanem maga a misszió része volt. Ott, a nehéz fizikai munka közben, a tűt fogva és sátort öltögetve, sátorcölöpöket faragva, a munkaasztal mellett beszélgették át a legmélyebb teológiai kérdéseket. Ott bátorították egymást, ott imádkoztak a betérő vevőkért, ott születtek meg a korinthusi egyház alapjai. A hétköznapi, látszólag jelentéktelen „sátorkészítésed” közben Isten ugyanolyan közel van hozzád, mint vasárnap a gyülekezetben. A munka ugyanúgy az istentisztiszteleted része lehet.

1938 decemberében egy fiatal brit tőzsdeügynök, Nicholas Winton éppen a sítúrájára készült Svájcba, amikor egy barátja váratlanul felhívta Prágából, és azt mondta: „Ne menj Svájcba, gyere inkább ide, szükségem van rád.” Winton bosszús volt, hogy a pihenését egy ilyen kényelmetlen, fárasztó és veszélyes útra kell cserélnie. De elment. És mert hagyta, hogy az életét „kizökkentsék”, Prágában meglátta a menekült zsidó gyerekek sorsát, és a következő hónapokban 669 gyermeket mentett meg a holokauszttól a saját szervezésében. Később azt mondta, hogy élete legnagyobb értelmét annak a „kéretlen, zavaró kitérőnek” köszönheti.

Ha ma úgy érzed, hogy kiűztek a „Rómádból” – abból az élethelyzetből, ahol biztonságban voltál –, és most egy idegen „Korinthusban” kell újraépítened mindent, vagy ha belefáradtál az unalmas, mindennapi sátorkészítésbe, ne csüggedj el!

Isten nem veszítette el a fonalat. Ő a háttérben már készíti a találkozásokat. Talán pont ott, a mindennapi munka közben, a legváratlanabb helyen fog összekötni olyan emberekkel, akikkel együtt valami olyasmit fogsz felépíteni, ami túlmutat rajtad. Bízz a folyamatban, és tedd a dolgodat hűséggel ott, ahol most vagy!

IMA: Mennyei Atyám, köszönöm Neked, hogy az én életem térképe is a Te kezedben van. Bevallom, hogy amikor váratlanul változnak a dolgok, amikor igazságtalanság ér, vagy amikor kényszerű pályára kerülök, hajlamos vagyok megijedni és azt hinni, hogy elfelejtettél. Bocsásd meg a kishitűségemet! Köszönöm, hogy a bezárt ajtók mögött is Te készíted az utamat, és hogy az igazságtalan csapásokat is képes vagy a javamra fordítani. Kérlek, adj nekem hűséget a mindennapi, apró feladataimhoz, a „sátorkészítésemhez”. Hadd lássam meg a munkámat és a kapcsolataimat a Te szemeddel! Adj erőt a kitartáshoz, és nyisd meg a szememet azokra az emberekre, akiket Te rendeltél mellém ebben az időszakban. A Jézus Krisztus nevében imádkozom, Ámen.

Mikor, ha nem ma?

Amikor azonban Pál a halottak feltámadását említette, egyesek csúfolódni kezdtek, mások meg azt mondták: „Majd később még meghallgatunk erről.” Pál ezután otthagyta őket. Néhányan azonban hittek Jézusban, és csatlakoztak Pálhoz. Ezek között volt Dioniziosz, az Areopágosz tanácsának egyik tagja, egy Damarisz nevű asszony és még néhányan mások.
Apostolok Cselekedetei 17. fejezet 32-34. versek



Ismered azt az érzést, amikor valami olyasmit osztasz meg a családoddal vagy a barátaiddal, ami a szíved legmélyéről fakad, és cserébe gúnyos mosolyt, vagy egy udvarias, de fagyos témaváltást kapsz? Amikor úgy érzed, hogy a lelked legjavát tetted ki az asztalra, ők meg egy mozdulattal lesöpörték?
Pál apostol pontosan ezt élte át Athénban. Felépítette a történelem egyik legragyogóbb beszédét. Megtalálta a közös hangot a filozófusokkal, idézte a saját költőiket, logikusan, lépésről lépésre vezette őket a Teremtőtől a Megváltóig. De abban a pillanatban, amikor kimondta a lényeget – a halottak feltámadását –, a csodálatos előadás darabokra tört.
Miért? Mert az evangélium egy ponton túl már nem simul bele a mi kényelmes, emberi logikánkba. A görögök számára a fizikai test egy börtön volt, amiből a halál által végre kiszabadul a lélek. Az, hogy Isten ezt a testet feltámasztja és megdicsőíti, számukra felfoghatatlan őrültségnek tűnt. Pál tudta ezt. Mégsem finomította a mondanivalóját. Nem csomagolta be valami kellemes, spirituális köntösbe az igazságot, csak azért, hogy több lájkot kapjon az Areopágoszon. Kockáztatott, és látszólag elbukott.
Nézd meg azt a háromféle reakciót, amit a hallgatóságból kiváltott. Ez a három embertípus ma is ott él minden munkahelyen, minden családban, sőt, sokszor a mi saját gyülekezetünkben, közösségünkben is.
Az első csoport csúfolódni kezdett.
A pszichológia pontosan ismeri ezt a védekezési mechanizmust. A cinizmus a megijedt ember legkényelmesebb páncélja. Amikor valaki szembesül egy olyan igazsággal, ami gyökeres változást követelne tőle, sokkal könnyebb kinevetni az üzenetet hozó embert, mint belenézni abba a tükörbe, amit elé tartanak. Ha ma kinevetnek a hitedért, ne haragudj rájuk. A gúny mögött szinte mindig egy védekező, sebzett és bizonytalan lélek rejtőzik.
A második csoport reakciója még ennél is veszélyesebb. Ők udvariasak voltak: „Majd később még meghallgatunk erről.”
C.S. Lewis egy zseniális írásában úgy fogalmaz, hogy a Sátánnak nem kell meggyőznie az embereket arról, hogy Isten nem létezik. Elég, ha csak arról győzi meg őket, hogy van még idejük. Majd holnap imádkozom. Majd ha leérettségiztem. Ha kiszórakoztam magam. Majd ha sínre kerül a karrierem. Majd ha kirepülnek a gyerekek. Majd ha kiélvezem a nyugdíjas éveimet. Majd a halálos ágyamon.

Életem bizonyos szakaszában én is éltem ebben a csapdában. Meg kellett azonban tanulnom, hogy a helyes kérdés: „Ha nem most, mikor?”
A halogatás a történelem legpusztítóbb altatója. A „majd később” a pokol legforgalmasabb utcája, ami egyenesen a „soha” nevű szakadékba vezet.
És ekkor jön a történet legdrámaibb, legrövidebb mondata: „Pál ezután otthagyta őket.”
Belegondolni is félelmetes. Isten nem fog örökké könyörögni. Ha te folyamatosan bezárod az ajtót, Ő tiszteletben tartja a döntésedet, és egy napon továbbáll. Vannak soha vissza nem térő alkalmak. Képzeld el, hogy egy fiatalember őszinte szeretettel megkéri a szíve választottjának a kezét. A lány pedig azt mondja: " Még nem mondok igent, de nemet sem." A fiatalember talán várni fog egy ideig, de egy idő után tovább fog lépni. Amikor viszont a fiatalember továbblép, a hölgy már hiába mondana igent, mert az alkalmat elszalasztotta.
A történet nem egy kudarc leírásával ér véget! Bár a tömeg elutasította, egy maroknyi ember aznap éjjel nem tudott aludni. Az Ige azt mondja, néhányan hittek és csatlakoztak hozzá. Ott volt köztük Dioniziosz, a legfelsőbb bíróság egyik tekintélyes tagja, az intellektuális elit krémje. És ott volt Damarisz, egy asszony, aki abban a társadalomban a háttérbe volt szorítva. Az evangélium pontosan így működik: áttöri a társadalmi osztályokat. Odalép a gazdaghoz, és odalép az elnyomotthoz is, mert a kereszt tövében a talaj teljesen vízszintes.
Ha te ma egy olyan keresztény vagy, aki úgy érzi, hiába beszél a gyerekeinek, hiába próbál világítani a munkahelyén, mert senkit sem érdekel – állj meg egy pillanatra! Ne a számokat nézd. Pál nem alapított megagyülekezetet Athénban. De az a néhány mag, amit ott elvetett, gyökeret vert egy Dioniziosz és egy Damarisz szívében. Sosem tudhatod, kinek a lelkében indul el egy lavina az általad elmondott egyszerű, őszinte szavak nyomán. Isten nem a sikert kéri tőled számon, hanem a hűséget.
Természetesen nem lehetünk lusták és nem bújhatunk olyan kifogás mögé sem, hogy: " Nem az üdvözülők száma a fontos." Hiszen nagyon is fontos. A mi vágyunk pedig az, ami az Isten vágya:
" Minden ember megtérése és üdvösségre való eljutása".
Ha pedig ma úgy olvasod ezt az elmélkedést, hogy te is a halogatók táborába tartozol, kérlek, ne lapozz tovább. Ne mondd azt Istennek, hogy „majd később”. Nem tudod, hány holnapod van még. Lépj ki a tömegből, ahogy az a néhány ember tette, és csatlakozz Hozzá még ma.

IMA: Mennyei Atyám, köszönöm Neked, hogy az evangélium igazsága nem az én okosságomon vagy meggyőző erőmön múlik, hanem a Te hatalmadon. Bocsásd meg, amikor féltem felvállalni Téged a gúnyolódások miatt. Kérlek, adj nekem olyan bátorságot, amilyen Pálnak volt, hogy a népszerűtlenséget is vállalva hirdessem a Te szeretetedet és az örök élet reménységét. És Uram, ha valahol az életemben én is halogatom a Veled való találkozást, ha bezártam egy ajtót, kérlek, bocsáss meg. Ma kinyitom a szívemet, és nem akarok a „majd holnap” illúziójában élni. A Jézus Krisztus nevében imádkozom, Ámen.

Hazatérés...

Mindeddig Isten türelmesen elnézte, hogy az emberek nem ismerik és nem értik őt. Most azonban parancsolja az egész világon mindenkinek, hogy változtassák meg a gondolkodásukat és térjenek vissza őhozzá. Mert Isten már kijelölte azt a napot, amelyen majd igazságos ítéletet tart az összes ember fölött. Ezt az ítéletet egy olyan férfira bízta, akit erre a célra már régen kiválasztott, és ezt azzal bizonyította mindenki számára, hogy feltámasztotta a halálból!”
Apostolok Cselekedetei 17. fejezet 30-31. versek




Eliezer rabbi egy napon odafordult a tanítványaihoz, és azt mondta nekik: „Térjetek meg, és rendezzétek az életeteket Istennel egyetlen nappal a halálotok előtt!” A tanítványok döbbenten néztek rá, és megkérdezték: „De hát honnan tudhatná bármelyik ember is, hogy melyik napon fog meghalni?” A bölcs rabbi elmosolyodott: „Pontosan. Ezért kell ma megtennetek.”
Mi, akik Krisztust követjük azt is tudjuk, hogy minél többször utasítod el Isten meghívását a megtérésre, a szíved annál keményebb lesz.
Voltam olyan emberek halálos ágyánál, akiknek már hiába mondtam az evangéliumot, mert a szívük kőkemény volt és mintha bekötötték volna a fülüket és elhomályosodott volna az értelmük. Hallották a szavaimat, de láttam rajtuk, hogy egy szót sem fognak fel belőlük. Minden lepergett róluk. Ezért parancsolja és nem kéri Isten, hogy most térj meg.


Pál athéni beszédének ez a záróakkordja pontosan erről az égető, mégis szeretetteljes sürgetésről szól. Amikor ezeket a sorokat olvassuk, két hatalmas erő feszül egymásnak az Igében: Isten végtelen türelme és a döntés elodázhatatlan sürgőssége.

Figyeld meg az első mondatot: „Mindeddig Isten türelmesen elnézte...”

Isten elképesztően, szinte felfoghatatlanul türelmes. Éveken, sőt évtizedeken át nézte, ahogy a saját utadat járod. Nézte, ahogy másokban kerested a boldogságot. Nézte, ahogy falakat építettél, és nézte a tudatlanságodat is. Nem csapott le rád. Időt adott. Hagytad, hogy a levegőjét szívd, miközben talán tudomást sem vettél Róla. De ez a kegyelmi időszak nem tart örökké.
Eljön a pillanat, amikor elhangzik a „Most azonban...”. Isten parancsolja, hogy változtassuk meg a gondolkodásunkat. A görög nyelv ezt a csodálatos metanoia szóval fejezi ki, amit sokszor egyszerűen csak megtérésnek fordítunk. De valójában sokkal többet jelent: azt jelenti, hogy az ember hirtelen ráeszmél az igazságra, és egy gyökeres irányváltást hajt végre a fejében és az életében.
A pszichológia ismeri ezt a döbbenetes jelenséget. Kevin Hines egyike annak a nagyon kevés embernek, aki túlélte, hogy leugrott a San Franciscó-i Golden Gate hídról. Amikor később a tapasztalatairól beszélt, valami megdöbbentőt mondott. Azt mesélte, hogy abban a legapróbb ezredmásodpercben, amikor a keze elengedte a híd korlátját, és elindult lefelé, azonnali, villámcsapásszerű megbánást érzett. Ráébredt, hogy az életében minden probléma – amit addig megoldhatatlannak hitt – valójában megjavítható. Kivéve azt az egyet, hogy épp most ugrott le.


Ez a metanoia. Ráébredni arra, hogy rossz irányba zuhansz, de még azelőtt, hogy becsapódnál.

Isten ma pontosan ezt az ébredést kínálja neked. Azt kéri: térj vissza Hozzá, amíg még tart a kegyelem ideje! A héber nyelvben a megtérés szava, a tesuva, szó szerint „visszatérést” jelent. Nem egy vallásos teljesítményt vár tőled Isten. Nem azt kéri, hogy szedd össze magad, és legyél tökéletes. Azt kéri, hogy fordulj meg, és gyere haza.

Sokan azért félnek megtenni ezt a lépést, mert rettegnek az utolsó mondattól. Attól, hogy Isten igazságos ítéletet tart az összes ember fölött. A modern ember gyűlöli az ítélet gondolatát. Azt akarjuk, hogy Isten csak szeressen, de sose kérjen számon. Csakhogy gondolj bele: egy olyan Isten, aki nem ítéli el a gonoszságot, az árulást, a hazugságot és a fájdalmat, amit egymásnak okozunk, nem lehetne jó Isten. Az igazi szeretet megköveteli az igazságot. Valakinek rendbe kell tennie ezt az összetört világot.

De itt jön az evangélium, a történelem legnagyobb és leggyönyörűbb fordulata! Nézd meg jól, kire bízta Isten ezt az ítéletet! Nem egy rideg, arctalan diktátorra. Hanem arra a Férfira, akit feltámasztott a halálból. Arra a Jézusra, aki levette a bírói palástot, lejött a vádlottak padjára, és a saját testében fizette ki a te adósságodat a kereszten.

Tudod, mit jelent ez számodra ma? Azt, hogy az a Bíró, aki előtt egy napon meg kell állnod, ugyanaz a Személy, aki az életét adta érted. A feltámadása a bizonyíték arra, hogy a csekk fedezve van. Isten elfogadta az áldozatot. Ha ma Őhozzá menekülsz, ha Ő a védőügyvéded, akkor nincs mitől félned az ítélet napján.

Talán te is halogatod még ezt a döntést. Azt mondod magadban: „Majd holnap. Majd ha rendbe teszem az életem. Majd ha kevesebb lesz a stressz.” De az időnk nem a mi kezünkben van. Isten ma, most, ebben a pillanatban hív. Ne élj vissza a türelmével! Fordulj meg, és dobd magad annak a Bírónak a karjaiba, akinek a kezén ott vannak a szegek nyomai – érted.

Az is lehet, hogy a fenti sorokat olvasva úgy érzed neked már annyire megfásult, megkövült a szíved, lelked, hogy már képtelen vagy megtérni és éppen ezért nincs számodra remény. Kérd Istent, hogy adjon neked új, lágy, formálható szívet. Ez a folyamat néha fájdalmas lehet, de az egyetlen lehetőség a kemény szívü számára az őszinte megtérésre.

IMA: Uram, olyan sokáig éltem vissza a türelmeddel. Köszönöm, hogy eddig nem mondtál le rólam, és hogy ma is esélyt adsz a visszatérésre. Belefáradtam abba, hogy a saját fejem után megyek. Ma meg akarom változtatni a gondolkodásomat: elismerem, hogy szükségem van Rád. Leteszem a büszkeségemet, a félelmeimet és a halogatásomat. Jézus, Te vagy az én megmentőm és az én bíróm. Kérlek, bocsásd meg a bűneimet, formáld át a szívemet, és vezess engem azon az úton, ami hazafelé vezet. A Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Minden egyes lélegzetvételedben...

Mindezt azért tette, hogy az emberek keressék Istent, kinyújtsák a kezüket utána, és talán meg is találják. Pedig nincs messze egyikünktől sem, mert benne élünk, mozgunk, és vagyunk. Költőitek közül az egyik ezt mondta: »Az ő gyermekei vagyunk.«
S mivel valóban Isten gyermekei vagyunk, hogyan is gondolhatnánk, hogy Isten hasonló lenne az aranyból, ezüstből vagy kőből készült dolgokhoz, amelyeket az emberi képzelet és művészet formált?
Apostolok Cselekedetei 17. fejezet 17-29. versek



Ismered azt a fojtogató érzést, amikor az éjszaka közepén felébredsz, a szíved hevesen ver egy megoldatlan probléma miatt, és úgy érzed, Isten ezer mérföldre van tőled? Amikor imádkozol, de a szavaid mintha szárazon koppannának a mennyezeten és visszahullanának az ágyad mellé. Ilyenkor a lelkünk legmélyén felteszünk egy kérdést, amit talán a hívő barátainknak sem merünk hangosan kimondani: „Hol vagy, Istenem, amikor ennyire nehéz? Miért vagy ilyen bántóan csendben?”
Nézd meg, milyen megdöbbentő választ ad erre az Ige! Pál azt mondja: Isten valójában nincs messze egyikünktől sem.
Az eredeti görög szöveg egy nagyon kifejező szót használ itt a „kinyújtott kézre” és a „keresésre” (pszélafó). Ez pontosan az a mozdulat, amikor a vaksötétben botorkáló, megijedt ember maga elé tartja a kezét, és kétségbeesetten tapogatózik, hogy belekapaszkodjon valamibe. Pál tudja, hogy ilyenek vagyunk. Amikor beáll az életünkben egy krízis, hirtelen lelkileg vakká válunk. Elkezdünk kalimpálni a sötétben.
Egy régi rabbinikus történet mesél egy fiatal halról, aki kétségbeesetten úszkált fel-alá, és mindenkitől azt kérdezte: „Hol találom azt a hatalmas, csodálatos óceánt, amiről mindenki beszél, de én még sosem láttam?” A bölcs öreg hal mosolyogva nézett rá: „Amiben most vagy, az az óceán. Ebből születtél, ebben élsz, és ez vesz körül minden oldalról. Csak annyira a része vagy, hogy észre sem veszed.” Pál szinte szóról szóra ezt az igazságot fogalmazza meg nekünk.
Nem a mi világunk az a hely, amiben Isten valahol messze ott van, hanem Isten az a Hely, amely magában foglalja az egész világot. Ahogy az Ige mondja: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” A héber nyelvben nem véletlenül fakad ugyanabból a gyökérből a lélegzet (nesima) és a lélek (nesama) szava. Istent nem valahol a galaxisok peremén kell keresned. Ő ott van minden egyes lélegzetvételedben.
Akkor miért nem érezzük Őt?
A válasz a felolvasott szakasz végén rejlik, ott, ahol az emberi psziché egyik legősibb védekezési mechanizmusa lepleződik le. Amikor megijedünk a jövőtől, hajlamosak vagyunk saját „isteneket” faragni. A 21. század embere már nem aranyból, ezüstből vagy kőből önt bálványokat az udvarra. A mi aranyunk a bankszámlánk, az előléptetésünk vagy az a görcsös akarás, hogy minden szálat mi irányítsunk. A szívünk egy egyszerű egyenlet szerint működik: ha nem látom, és nem tudom fogni a láthatatlan Istent, akkor belekapaszkodom valami megfoghatóba. Valamibe, amit én hoztam létre, és amit én kontrollálhatok.
De az Ige nagyon őszintén figyelmeztet: ezek a magunknak faragott pótlékok hidegek és élettelenek. Egy aranytömb nem fog megölelni, amikor sírsz. A megfeszített munkával felépített karriered nem fog békességet adni, amikor megkapod az orvosi diagnózist. Az emberi elismerések nem fogják megfogni a kezedet a magányos éjszakákon.
Isten gyermekei vagyunk. És egyetlen apa sem akarja azt látni, hogy a gyermeke egy rideg, élettelen játék babától várja a védelmet a viharban, miközben ő maga ott áll mellette, kinyújtott karokkal.
Ma talán te is úgy érzed, hogy sötétben tapogatózol. Talán elfáradtál, és már nincs erőd keresni Őt. A csodálatos hír az, hogy nem kell hatalmas szellemi teljesítményt nyújtanod. Nem kell még hangosabban kiabálnod, hogy meghalljon. Csak abba kell hagynod a sötétben való kétségbeesett kalimpálást. Állj meg egy percre! Engedd el azokat az aranyból és ezüstből vert pót-biztonságokat, amiket eddig görcsösen szorítottál. Lélegezz egy mélyet, és tudatosítsd magadban: abban a pillanatban is Ő tartja az életedet.
Nem tudsz olyan mélyre zuhanni, hogy Ő már ne lenne ott.
Imádkozz most velem együtt.

IMA: Mennyei Atyám, hálás vagyok, hogy Te nem egy elérhetetlen, hideg Isten vagy, akitől félnem kellene. Bevallom, hogy sokszor tapogatózom a sötétben. Sokszor kerestem a biztonságot, a megnyugvást a saját magam által épített kis arany- és ezüstvárakban, a pénzben, a teljesítményemben vagy abban az illúzióban, hogy mindent én irányítok. Bocsásd meg ezt nekem! Köszönöm, hogy közelebb vagy hozzám, mint a saját lélegzetem. Segíts, hogy ma ne erőlködjek, hanem egyszerűen csak megpihenjek abban a tudatban, hogy Benned élek, mozgok és vagyok, és Te sosem engedsz el. A Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Kóstold meg a mennyei forrást

Pál tehát felállt az Areopágosz tanácsa előtt, és beszédet tartott: „Athéni férfiak, úgy látom, ti valóban nagyon vallásosak vagytok! Amikor a városotokban jártam, megnéztem a szentélyeiteket. Találtam egy olyan oltárt is, amelyre ez volt írva: »az ismeretlen istennek«. Éppen ő az, akiről én beszélek — akit ti nem ismertek, mégis tiszteltek. Ő az Isten, aki teremtette az egész világot és mindent, ami benne van. Ő a Menny és a Föld Ura, aki nem kézzel készített templomokban lakik, és nincs szüksége rá, hogy az emberek szolgálják őt, mintha valamiben hiányt szenvedne. Éppen ellenkezőleg: ő ad mindenkinek életet, leheletet, és minden mást is, ami szükséges. Ő teremtette az első embert, és annak az utódaiból az összes nemzetet, és azt akarta, hogy az emberek az egész Földön mindenhol elterjedjenek. Ő határozta meg a népek lakóhelyének határait, és azt is, hogy meddig lakhatnak ott.
Apostolok Cselekedetei 17. fejezet 22-26. versek



Figyeld meg, hogyan kezdi Pál a beszédét a világ legbüszkébb bírái előtt! Nem támad rájuk. Nem kezdi el szidni a bálványaikat, mert tudja, hogy akit sarokba szorítanak, az azonnal védekezni kezd, és bezárja a szívét. Ehelyett megkeresi azt az egyetlen pontot, ahol a lelkük legmélyebb sebzettsége láthatóvá válik.
Azt mondja nekik: „Úgy látom, ti valóban nagyon vallásosak vagytok!” Az eredeti görög szövegben itt egy különleges szó áll (deiszidaimoneszterosz), ami pontosabban azt jelenti: „tele vagytok babonás félelemmel az istenek iránt”.
Honnan látta ezt Pál? Abból a furcsa kőoltárból, amire ez volt vésve: Az ismeretlen istennek.
Ennek az oltárnak megrázó története volt. Hat évszázaddal Pál előtt szörnyű pestisjárvány tört ki Athénban. Az emberek sorra haltak meg az utcákon. A város vezetői kétségbeesetten mutatták be az áldozatokat az összes ismert istenüknek, de a járvány nem állt meg. Végül elhívtak Krétáról egy Epimenidész nevű bölcset. Ő azt tanácsolta, hogy vigyenek fel egy nyájat az Areopágosz dombjára, és engedjék szabadon a juhokat. Ahol egy bárány magától lefekszik a fűbe – és nincs a közelben egyetlen ismert isten szobra sem –, ott építsenek oltárt „az ismeretlen istennek”, hátha ő haragszik rájuk, csak véletlenül kifelejtették a névsorból.
Érted, miről szólt ez az oltár? A puszta, jeges rémületről. Arról a szorongásról, hogy „mindent megtettünk, mindenre felkészültünk, de mi van, ha mégis kihagytunk valamit, és abból lesz a baj?”
Hányan élnek ma pontosan ebben a belső feszültségben! Bebiztosítjuk a házunkat, az autónkat, az egészségünket. Tervezünk, számolunk, igyekszünk minden szabályt betartani. Mégis ott bujkál a szívünk egy sötét sarkában a néma félelem: mi van, ha jön valami, amit nem tudok kivédeni?
Sőt, hadd menjek egy lépéssel közelebb. Nagyon sok olyan "keresztény" ember ül alkalmanként a templompadokban vagy székekben, akiknek Isten valójában még mindig „az ismeretlen Isten”. Imádkoznak hozzá, mert úgy illik. Betartanak bizonyos szabályokat, nehogy baj érje a családjukat. De a lelkük mélyén Isten idegen maradt számukra. Egy távoli, szigorú ellenőrnek látják Őt, akinek állandóan bizonyítani kell. Esetleg egy kicsinyes Istennek, aki kétségbeesetten vágyik a figyelmünkre, hitünkre, csodálatunkra.
És ekkor Pál apostol mond egy olyan mondatot, ami alapjaiban rengeti meg minden emberi vallásosság falát: „Nincs szüksége rá, hogy az emberek szolgálják őt, mintha valamiben hiányt szenvedne. Éppen ellenkezőleg: ő ad mindenkinek életet, leheletet, és minden mást is.”
Olvasd el újra ezt a mondatot, ha belefáradtál abba, hogy mindig erősnek és tökéletesnek kell lenned!
A pogányok azt hitték, hogy az isteneknek szükségük van az emberek áldozataira. És milyen sok hívő szakad bele ma is abba a tévhitbe, hogy Isten egy követelőző főnök, aki a mi teljesítményünkre szorul! Ha azért szolgálsz, azért vagy jó ember, hogy végre kiérd Isten elismerését, előbb-utóbb teljesen ki fogsz fáradni és meg fogsz keseredni.
Képzeld el, hogy halálosan szomjas vagy a hegyekben, és végre rátalálsz egy kristálytiszta, bővizű sziklaforrásra. Hogyan tiszteled meg azt a forrást? Úgy, hogy hazaszaladsz egy vödörért, megtöltöd poshadt esővízzel, és visszacipeled a hegyre, hogy beleöntsd a forrásba, hátha segítesz neki? Ugye milyen nevetséges gondolat! Egy forrást nem azzal dicsőítesz meg, ha vizet hordasz bele. Egy forrást úgy tisztelsz meg, ha térdre esel előtte, és szomjasan iszol belőle!
Isten nem szorul rá a mi vödreinkre. Ő nem azért hív magához, mert Neki hiányzik valami, hanem azért, mert te szomjazol. Miközben ezt a mondatot olvastad, vettél egy lélegzetet. Azt a levegőt is Ő adta a tüdődbe. Ő nem elvenni akar az életedből, hanem Ő maga az életed forrása.
Aztán Pál még egy hatalmas igazságot kimond: „Ő teremtette az első embert, és annak az utódaiból az összes nemzetet... Ő határozta meg a népek lakóhelyének határait, és azt is, hogy meddig lakhatnak ott.”
Az athéniak azt hitték, ők különlegesebbek minden más népnél, mert az ő őseik egyenesen Attika földjéből sarjadtak ki, míg a többi nemzet csak másodrendű jövevény. Pál egyetlen mondattal összetöri ezt a gőgöt.
Azért teremtett Isten kezdetben csak egyetlen embert, Ádámot, hogy a történelem során soha senki ne mondhassa a másiknak: „Az én apám nemesebb volt, mint a tiéd.” A kereszt tövében és a Teremtő előtt egyetlen vérből vagyunk mindannyian.
De van ebben a versben még valami, ami ma személyesen neked szól. Azt mondja az Ige: Ő határozta meg az idődet és a lakóhelyed határait.
Szoktál néha úgy érezni, mintha rossz helyen lennél? Mintha idegen lennél abban a környezetben, abban az országban, azon a munkahelyen vagy abban az élethelyzetben, ahol most vagy? Sokszor feszíti az ember lelkét az az érzés, hogy az élete csak véletlenek és kényszerpályák sorozata.
Egyszer valaki így fakadt ki: " Hoztam döntéseket az életemben, de nem tudtam, hogy ezek a döntések ide fognak vezetni. A hivatás, amit olyan fényesnek láttam az elején kiderült, hogy dögunalmas és nem hoz elég pénzt sem. A házasságom, amely olyan ígéretesnek tűnt zátonyra futott. A tervemből pedig, hogy az USÁ-ban fogom megvalósítani az álmaimat szertefoszlott. Már nem lesz belőle semmi."
A Biblia itt azt mondja: állj meg! Az életed térképét nem a vakvéletlen rajzolta. Nem véletlen, hogy pontosan a 21. században születtél meg. És az sem véletlen, hogy ma pontosan abban a városban, abban az utcában élsz, ahol most vagy. Isten húzta meg az életed határait.
És tudod, miért tette oda az életedet, ahol most vagy? A következő versben Pál elárulja a titkot: azért, hogy ott keresd meg Őt.
Ne élj tovább úgy, mintha egy vak, kiszámíthatatlan sors kezében lennél! És ne próbáld többé a saját izzadságoddal kiengesztelni egy „ismeretlen Isten” haragját. Az az Isten, aki a csillagokat a helyükre tette, pontosan tudja a nevedet, látja a küzdelmeidet, és ma arra hív, hogy tedd le a terheidet, és igyál az Ő kegyelmének élő vizéből. Ha az életedet átadod Istennek, még ha elrontottad is, Ő képes jóra fordítani a sorsodat.

IMA: Mennyei Atyám, köszönöm Neked, hogy Te nem egy távoli, ismeretlen Isten vagy, akitől rettegnem kellene, hanem szerető Atya, aki életet és leheletet adsz nekem minden egyes reggel. Bocsásd meg, amikor úgy éltem, mintha az én erőlködésemen múlna a jövőm, és amikor elfelejtettem, hogy minden áldásom Tőled van. Köszönöm, hogy az életem nem a véletlen műve. Köszönöm, hogy Te pontosan tudod, miért vagyok most ezen a helyen és ebben az élethelyzetben. Ma leteszem Eléd a rejtett szorongásaimat és a kimerültségemet. Nem akarok többé a saját erőmből bizonyítani Neked, hanem egyszerűen csak inni akarok a Te kegyelmedből és békességedből. A Jézus Krisztus nevében, Ámen.