Az utánzás csapdája

Emiatt Izráel vezetői összegyűltek, és felkeresték Sámuelt Rámában. Ezt mondták neki: „Sámuel, te már megöregedtél, de fiaid nem követik a példádat. Ezért tégy valakit királlyá, hogy vezessen bennünket, ahogy ez más nemzetekben is szokás.”
Sámuel azonban nagyon rosszallotta ezt a kérést, és imádkozott az Örökkévalóhoz, aki ezt válaszolta: „Sámuel, tedd meg, amit a nép kér tőled! Nem téged, hanem engem utasítottak el, hogy ne legyek többé a királyuk. Ugyanúgy cselekszenek veled is, ahogy velem szemben viselkednek mind a mai napig. Amióta kihoztam őket Egyiptomból, mindig elfordulnak tőlem, és más isteneket imádnak. Most hát tedd meg, amit kívánnak tőled, de előbb nyomatékosan figyelmeztesd őket arra, hogy a királyuk milyen módon fog uralkodni rajtuk.” Sámuel első könyve 8. fejezet 4-8. versek



Van egy különös jelenség a modern pszichológiában, amit „társas bizonyosságnak” neveznek. Ez az a belső kényszer, ami akkor jelentkezik, amikor bizonytalanok vagyunk: ilyenkor nem a saját belső iránytűnket követjük, hanem kétségbeesetten nézzük, mit csinálnak a többiek. Ha mindenki másnak van „királya”, nekünk is kell egy.
Izráel vénei (vezetői) pontosan ebbe a csapdába estek Rámában. A helyzetük emberileg érthető volt: Sámuel megöregedett, a fiai pedig – ahogy a mai híradókban mondanánk – „visszaéltek a hatalmukkal”. A rendszer repedezett. És mit tesz ilyenkor az ember? Megoldást keres. Olyat, ami látható, ami mérhető, és ami pont olyan, mint a „szomszédé”.
Azt hitték, hogy a problémájuk politikai vagy szervezeti, pedig a probléma lelki eredetű volt.
A nép nem azért kért királyt, mert féltek az ellenségtől, vagy tényleg azt hitték, hogy lehetetlen Sámuel után megfelelő vezetőt találni, hanem mert belefáradtak abba, hogy különlegesek legyenek. Beleuntak abba, hogy egy láthatatlan Isten vezesse őket, aki nem ad évekre előre pontos menetrendet, csak ígéreteket.
Vágytak a „normálisra”. Arra a típusú vezetésre, amit ma a menedzser-könyvek tanítanak: hierarchia, reprezentáció, kézzelfogható erő.
Az Isten népe körül élő népek csodálták az Isten népét, mert Istennel járhattak és csodálatos győzelmeket élhettek át mindeközben. Azt kivánták bárcsak nekik is lehetne egy ilyen erős, csodálatos Istenük, miközben Isten népe éppen eldobni készült kiváltságait és olyanná akart válni, mint a környező népek.
De figyeljük meg Isten válaszát Sámuelnek: „Nem téged utasítottak el, hanem engem.” Hányszor próbáljuk meg a belső bizonytalanságunkat külső, emberi tervekkel, rendszerekkel orvosolni?
„Ha lenne végre egy biztos állásom...”
„Ha végre találnék egy erős társat...”
„Ha lenne egy vezető, aki megmondja, mit tegyek...”
Ilyenkor valójában egy „királyt” akarunk magunknak, aki leveszi a vállunkról az élő, Krisztust követő hit "felelősségét."
Mert hinni – vagyis egy láthatatlan Isten szavára lépni a bizonytalannak tűnő helyzetekben – félelmetes. Nem szeretünk, nem merünk kilépni sokszor a mi kis megszokott világunkból. Pedig a csodák ezen a megszokott helyünkön kívül történnek, ahova merjük követni Krisztus hívó szavát. Egy hús-vér király mögé felsorakozni viszont kényelmes. Csakhogy Isten figyelmeztetése (amit Sámuelnek el kellett mondania) tűpontos: a király, akit azért választasz, hogy megmentsen a felelősségtől, végül adót vet ki a szabadságodra. Amit bálvánnyá emelsz magad fölé Isten helyett, az előbb-utóbb leigáz, porba súlyt és végül az életedtől is megfoszt.
A történelem tele van ilyen „vágyott királyokkal”. Gondoljunk csak a nagy gazdasági világválság utáni korszakokra, amikor a népek a szabadságukat adták oda egy-egy „erős emberért”, aki rendet ígért. A vége mindig ugyanaz: a látható biztonság ára a láthatatlan szabadság elvesztése.
Isten nem azt mondja, hogy ne legyenek vezetőink vagy terveink. Azt mondja, hogy ne az utánzás legyen az identitásunk. Ne azért akarj valamit, mert „másnak is van”, vagy mert „így szokás”.
Ez a kóros jelenség felfedezhető a mai egyházfelekezetekbe tömörült Isten népe között is. " Húzzuk a szánt a szárazon", szikrázik, csikorok, nyikorog a rendszer", de nem akarjuk elismerni, hogy a probléma elsősorban velünk van. Megvetettük az élő Istent és az Ő szent Szavát. Ennek a következményeit pedig aratjuk hiába hívunk segitségül tanácsadókat, marketingeseket, híres előadokat, kötünk tisztességtelen politikai alkukat stb.
Isten ma is azt kérdezi tőled: Mersz-e az Én vezetésemben bízni és lépésről-lépésre Rám figyelni a legnagyobb krízishelyzetekben is, vagy inkább gyártasz magadnak egy saját királyt? A hited nem attól lesz erős, hogy olyan vagy, mint a többiek, hanem attól, hogy mersz különbözni tőlük azért, mert Tudod, hogy a Seregek Ura és a Királyok-Királya jár előtted.

IMA: Mennyei Atyám, köszönöm, hogy Te akkor is látsz engem, amikor én csak a körülöttem lévő világ zaját és mintáit figyelem. Bocsásd meg, hogy sokszor emberi megoldásokban, látható királyokban és világi biztonságban kerestem a békémet. Adj nekem ma bátorságot, hogy ne akarjak „olyan lenni, mint a többi nemzet”, hanem merjek a Te különleges elhívásodban járni. Tudom, hogy nincs ennél biztonságosabb, csodálatosabb, izgalmasabb küldetés a földi életben. Segíts, hogy ne a félelem, hanem a Beléd vetett bizalom irányítsa a döntéseimet. Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Anyák a Bibliában: Eunika-Az élő hitet továbbadó anya ereje

Eszembe jut, milyen igazi és őszinte hit lakik benned. Ugyanez a hit élt előbb nagyanyádban, Lóiszban, majd édesanyádban, Eunikában, és meg vagyok győződve róla, hogy benned is. Pál második levele Timóteushoz 1. fejezet 5. vers



Tudod, mi a közös azokban a több száz éves japán templomokban, amelyek ma is pontosan úgy festenek, mint az építésük napján? Nem az alapanyag tartja össze őket az idők végezetéig, hanem a hagyomány. Húszévente lebontják és újraépítik őket, közben pedig az idősebb mesterek megtanítják a fiataloknak minden egyes csapolás és illesztés titkát. Nem az épület az örökkévaló, hanem a tudás, ami kézről kézre száll.
Pál apostol egy hideg börtöncellában ülve, a halál árnyékában valami hasonlót látott meg fiatal munkatársában, Timóteusban.
Eszembe jut, milyen igazi és őszinte hit lakik benned. Ugyanez a hit élt előbb nagyanyádban, Lóiszban, majd édesanyádban, Eunikában, és meg vagyok győződve róla, hogy benned is.”
Pál a hitre az anypokritos szót használja, ami szó szerint „színészkedés nélkülit” jelent. Ez nem a vasárnapi, templomba járó, „minden rendben van” maszkról szól. Ez a hétfő reggeli hit. Az a hit, amit akkor látsz az anyádon, amikor kiég a biztosíték, amikor elfogy a pénz, vagy amikor váratlan gyász éri a családot.
Az élő, őszinte hit továbbadása nem egy tanteremben kezdődik, hanem az asztalnál, a mindennapi élet apró gesztusaiban.
Pszichológiai szempontból tudjuk, hogy a gyermek nem azt tanulja meg, amit mondunk neki, hanem azt, amit „leolvas” rólunk. Ha a szánkkal Isten jóságáról beszélünk, de az életünk állandó szorongás és panaszkodás, a gyermek a szorongást fogja örökölni, nem a hitet.
Lóisz és Eunika titka az volt, hogy bennük a hit nem elmélet volt, hanem valóság. Timóteus nem egy vallást örökölt, hanem édesanyja és nagymamája bemutatták neki a Krisztus követés valóságát és áldásait.
Ebben a bukott világban a legnagyobb kincs, amit egy anya vagy nagymama adhat, nem a diploma vagy a lakástakarék. Az igazi örökség az a hit, ami a legnehezebb időkben is visszatükrözi Isten dicsőségét. Az a tudás, hogy amikor már sem a nagymama sem az édesanya nem lesz a gyermekkel, akkor is van egy mennyei Atya, egy mennyei család, akikhez bármikor fordulhat és valóságos segítséget, útmutatást kaphat.
Eunika egy hívő anya volt, akinek a férje pogány volt – képzelheted, milyen feszültségben élhetett! Mégis, ő nem a körülményekre nézett, hanem arra, hogy átadja az élő hit lángját az eljövendő nemzedékeknek. És micsoda fiút nevelt. Fogalma sem lehetett róla, hogy a fia szolgatársa lesz Pál apostolnak és munkájuk, szolgálatuk által évezredek múlva is áldást nyerünk.
Te mit adsz tovább? Mit fognak rólad mondani két generáció múlva, amikor már csak a fényképeidet nézegethetik a családi összejövetelen? Ő volt az, aki fontosnak tartotta a vallását, de sosem láttuk az életében az élő hit tüzét? Ő volt az, aki nagy szónoklatokat tartott itthon, de valójában olyan dolgokról beszélt, amiket az életét látva nem tudtunk sem értékelni, sem értelmezni.
Esetleg azt, amit Pál apostol látott Timóteus édesanyjában és nagymamájában?
"Apa, anya, nagymama, nagypapa, nem voltak tökéletesek, de tudtak megalázkodni, tudtak bocsánatot kérni, tudtak összefogni és imában harcolni meg a csatáikat és szinészkedés nélkül élték meg a Krisztusban vetett hitüket."
Az anyaság és az apaság, nagyszülőség a legmagasabb szintű vezetés, mert itt nem „alattvalókat”, hanem jellemeket formálsz. Ne a tökéletességre törekedj, hanem a hitelességre. A gyermekeidnek nincs szükségük egy szuperhősre, de szükségük van egy olyan anyára, apára, nagyszülőre, aki tudja, hová kell térdelni, ha baj van.


IMA: Uram, köszönöm azokat az asszonyokat az életemben, akik előttem jártak a hit útján. Bocsásd meg, ha sokszor többet aggódtam a gyermekeim anyagi jövője, mint a lelki örökségük miatt. Kérlek, formálj bennem is ilyen őszinte, színészkedés nélküli hitet. Segíts, hogy az én életem is egy olyan lámpás legyen, amely utat mutat a következő generációnak Feléd. Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Az anya, aki nagy jövőt szánt a gyermekeinek

De Jézus odahívta magához mind a tizenkettőt, és ezt mondta: „Jól tudjátok, hogy a világ uralkodói hatalmuk alá kényszerítik alattvalóikat, és a nagy hatalmú vezetőik zsarnokoskodnak a népeken. Közöttetek azonban ne így legyen! Aki közületek nagy akar lenni, legyen a többiek szolgája! Aki pedig az első akar lenni közöttetek, az legyen a többiek rabszolgája! Így van ez az Emberfiával is. Ő sem azért jött a Földre, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak. Azért jött, hogy életét váltságdíjul adja, és így sokakat megmentsen.” Máté evangéliuma 20. fejezet 25-28. versek



Volt egyszer egy távirat, amely megrázta a világot. 1910-ben William Booth, az Üdvhadsereg alapítója, már túl gyenge volt ahhoz, hogy elutazzon a szervezet éves konferenciájára. Úgy döntött, küld egy üzenetet a résztvevőknek, amely összefoglalja az egész életművét. Egyetlen szót írt le: „OTHERS” (Mások). Ez a rövid üzenet visszhangozta azt a forradalmi váltást, amit Jézus Krisztus hozott be a vezetésről alkotott elképzeléseinkbe.
Ma egy olyan édesanyát látunk a háttérben, akit gyakran elfelejtünk: Jakab és János anyját. Ő az, aki odaállt Jézus elé, és „pozíciót” kért a fiaiknak. Azt akarta, amit minden anya: hogy a gyermekei sikeresek legyenek, hogy vigyék valamire, hogy ott üljenek a tűz közelében. De Jézus válasza hidegzuhanyként érte a családot – és ma talán minket is kijózanít:
„Közöttetek azonban ne így legyen! Aki közületek nagy akar lenni, legyen a többiek szolgája! Aki pedig az első akar lenni közöttetek, az legyen a többiek rabszolgája!” (Máté 20,26-27)
A világunk az „uralkodás” megszállottja. Ha nem te vagy a leghangosabb, ha nem te vagy a főnök, ha nem te irányítasz, akkor láthatatlan vagy.
Jézus Krisztus azonban fejjel lefelé fordította azt a bizonyos vezetői piramist. A görög szöveg itt a diakonos (szolga) és a doulos (rabszolga) szavakat használja.
Ebben a bukott világban a társadalom gyakran leértékeli azt a munkát, ami nem jár „titulussal” vagy havi bónusszal. Az anyaság, apaság jelentős része pedig pontosan ilyen: láthatatlan szolgálat. Amikor éjszaka harmadszor kelsz fel, amikor türelmes maradsz a hiszti közepette, amikor a saját vágyaidat háttérbe szorítod a gyermeked jövője érdekében – a világ szemében te „csak” egy anya vagy apa vagy.
A názáreti Jézus Krisztus szemében viszont te vagy a legnagyobb. Jézus Krisztus nem azt mondta, hogy ne akarj „nagy” lenni. Ő az ambíciót nem kioltotta, hanem átirányította. Azt mondta: ha nagyságra vágysz, akkor tudd, hogy ez Istennél máshogy működik: keresd a legalacsonyabb helyet.
Mert a keresztény anyaság, apaság nem a gyermek feletti uralkodásról szól, hanem a gyermekért végzett áldozatról. Jézus Krisztus élete a „váltságdíj” (lytron) volt – az az ár, amit azért fizettek ki, hogy valaki más szabad legyen.
Édesanyák, édesapák a ti szolgálatotok egy darabka a megváltásból: nap mint nap „fizettek” a türelmetekkel, az időtökkel és a szeretetetekkel azért, hogy a gyermekeitek szabadon és Isten dicsőségében nőhessenek fel.
Ne engedd, hogy a világ elhitesse veled: a szolgálatod méltatlan. Éppen ellenkezőleg: a gyerekszoba padlóján, a mosatlan hegyek között és a csendes imáidban te pont azt teszed, amit az Emberfia tett. Istent visszatükrözni nem egy pulpitusról kell elsősorban, hanem a törölközővel a kezedben, amivel mások lábát – vagy éppen maszatos arcát – törlöd meg.
Isten arra hív, hogy ne a trónt keresd a családodban, hanem a kötényt. Mert Isten országában az a legnagyobb, aki a legkevesebbet kéri magának, és a legtöbbet adja másoknak. Hát nem ezt tette a mennyei Atya is, amikor Fiát leküldte a világunkba? Nem előkelő, gazdag családba született, hanem szegényen, fájdalmak férfiaként, betegség ismerőjeként jött, hogy szolgáljon nekünk és életét adja mindannyiunkért. Egészen a keresztig alázta meg magát. Senki sem alázhatja meg magát jobban, mint amennyire Krisztus megalázta, Aki a Menny Királyából ember lett és emberként is a kereszt szégyenének hordozásáig alázta meg magát. Éppen ezért kapott olyan helyet az Atyánál, amely minden hely és minden név fölött való.
Éppen ezért mondja Jézus Krisztus: Kiihatjátok azt a poharat, amit én kiiszok? Isten országában ugyanis nem ismeretség alapján osztják a helyeket, hanem az Atya szabályai szerint. Dicsőség Neki!

IMA: Uram, köszönöm, hogy Te nem uralkodni jöttél, hanem az életedet adtad értünk. Kérlek, formáld az én szívemet is ilyenné. Bocsásd meg, ha sokszor hatalomra és elismerésre vágytam ott, ahol Te szolgálatra hívtál. Adj erőt az édesanyáknak, édesapáknak, hogy meglássák a saját hétköznapi áldozataikban a Te dicsőségedet. Segíts, hogy úgy vezessük a gyermekeinket, hogy mindig Téged lássanak bennünk. Hadd tanulják meg a mennyei értékrendet a mi életvitelünket látva. Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Anyák a Bibliában: Az anya, aki Isten gondoskodására bízza magát

Illés azonban így biztatta: „Ne félj, csak készítsd el azt a néhány lepényt, ahogy mondtad! De először nekem készíts egy kis lepényt, és hozd ide, azután készíts magadnak és a fiadnak is. Mert azt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: »Liszted nem fogy el, s olajad nem fogy ki a korsóból, amíg az Örökkévaló ismét esőt nem küld a földre.«”
Királyok első könyve 17. fejezet 13. vers



Észrevetted már, hogy a modern világunk a „hiány” pszichológiájára épül? A marketingesek tudják: ha elhitetik veled, hogy valami fogytán van, azonnal pánikba esel és vásárolsz. De nemcsak az áruházi polcok ürülhetnek ki, hanem a belső tartalékaink is. Hány édesanya érzi ma úgy, hogy a türelme, az ereje és a reménye az utolsó morzsákhoz ért? Amikor a „túlélő-üzemmód” válik az alapbeállítássá, és már csak abban reménykedsz, hogy valahogy kihúzod a nap végéig.
A mai történetünk egy olyan ponton kezdődik, ahol a logika szerint már nincs tovább.
Nézzük meg ezt a jelenetet sallangok nélkül! Egy özvegyasszony az éhhalál szélén áll. A kezében az utolsó marék liszt, a fejében pedig a végzetes terv: megsüti az utolsó vacsorát a fiának, aztán jöhet a vég. Ekkor érkezik a próféta egy olyan kéréssel, ami mai szemmel nézve arcátlan, sőt, kegyetlen: „Add nekem az első falatot!”
Ez nem a próféta önzéséről szólt. Itt a Resit (az elsőség) elve feszül egymásnak a halálfélelemmel. Izráel gondolkodásában az „első” mindig Istené. Miért? Mert az első odaadása a legtisztább bizonyítéka annak, hogy elismerem: Ő a forrásom, nem a saját raktárkészletem.
De mi van akkor, amikor az Istennek adott első falat voltaképp a te utolsó falatod?
A gyermeke élete volt a tét. Minden anyai ösztöne azt súgta: „Védd meg, amid van! Ne add oda!” De a hit éppen itt választja el a búzát a pelyvától. A hit nem akkor hit, amikor a feleslegből adunk. A hit ott kezdődik, amikor az utolsó morzsát is hajlandóak vagyunk Isten kezébe tenni, mert tudjuk, hogy az Ő tenyere tágasabb, mint a mi éléskamránk.
Ebben a bukott világban a szülőség gyakran erről a „hiányról” szól. Úgy érzed, nincs elég bölcsességed a lázadó kamaszhoz, nincs elég időd a kicsikre, és nincs elég hited a jövőhöz. A világ azt mondja: „Spórolj magadnak, különben elfogysz!” Még többet foglalkozz önmagaddal, mert szükséged van "énidőre", légy még inkább önző. Gondolj először, másodszor és harmadszor is csak önmagadra és boldogabb leszel. Az igazság az, hogy ez a mai életfilozófia sosem látott számban termeli ki a magányos, depressziós és boldogtalan embereket. Isten azonban azt mondja: „Add nekem az elsőbbséget a szívedben, és figyeld, ahogy az életed korsója sosem ürül ki!”
Ez nem egy olcsó „vonzás törvénye” vagy jóléti üzenet. Ez a bizalom kőkemény matematikája. Amikor Istennek adod az első helyet az idődből, a figyelmedből és az anyagi javaidból, akkor nem kevesebb marad neked, hanem belépsz a gondviselés áramlatába. Az az anya, aki Istenre bízza magát, nem azért lesz nyugodt, mert tele a kamra, hanem azért, mert ismeri a Gazdát.
Provokállak ma: mi az az „utolsó lepény”, amit annyira szorongatsz? Mi az a félelem, ami meggátol abban, hogy Istennek add az elsőbbséget? Ne várj addig, amíg minden rendben lesz! A csoda a hiányban, az engedelmesség pillanatában születik. 

IMA: Mennyei Atyánk, bocsásd meg nekünk, hogy sokszor jobban bízunk a saját tartalékainkban, mint a Te ígéreteidben. Kérlek, szabadítsd fel az édesanyákat a hiánytól való rettegés alól. Adj nekik bátorságot, hogy a legnehezebb napokon is Téged tegyenek az első helyre. Köszönöm, hogy nálad a „kevés” is több mint elég, és a Te kegyelmed sosem fogy ki a mi életünkből. Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Anyák a Bibliában- Az anya, aki helyet készített Isten emberének

Elmentek a Kármel-hegyre, az Isten emberéhez, Elizeushoz, aki már távolról észrevette, hogy közelednek.
„Nézd! Az a súnemi asszony közeledik — mondta Elizeus a szolgájának, Géházinak, szaladj csak eléje, s kérdezd meg, jól van-e, s hogy van a férje és a fia!” Géházi eléje is ment, de az asszony csak annyit mondott neki: „Jól vagyunk.” Királyok második könyve 4. fejezet 25-26. versek



Hallottál már a „ritka levegő” törvényéről a hegymászásban? Minél magasabbra mész, annál kevesebb az oxigén, és annál pontosabban kell megválogatnod, mit viszel magaddal. A felesleges súly ott már nem csak teher, hanem életveszély. A modern életünk pontosan ilyen: telepakoljuk a napjainkat digitális zajjal, teljesítménykényszerrel és felesleges elvárásokkal, utána csodálkozunk, hogy „fulladozunk” lelkileg.
A mai történetünkben egy olyan anyát, nőt látunk, aki pontosan értette, hogyan kell helyet szorítani annak, ami valóban számít. A súnemi asszonyt a Biblia „tekintélyesnek” nevezi, de nem a bankszámlája vagy a társadalmi sikerei, hanem a hitbeli látása miatt volt az.
Vannak emberek, akik evilági mérce szerint senkik, de Isten szemében tekintélyesek és fordítva: olyanok, akik Isten szemében senkik, de evilági mérce szerint tekintélyesek.
Nézzük meg az előzményeket! Ez az asszony nem egy „vallásos rajongó” volt. Ő stratéga volt. Látta az Isten emberét, Elizeust, és nem csak egy ebédet dobott össze neki. Azt mondta a férjének: „Építsünk neki egy kis tetőtéri szobát!” Nem egy vendégágyat a sarokban, hanem egy külön helyet. Helyet készített Isten jelenlétének az otthonában.
Ebben a bukott, kaotikus világban Isten jósága nem „csak úgy” beesik az ajtón. Helyet kell neki csinálni. Ha a naptárad, a gondolataid és a lakásod tele van a világ zajával, ne csodálkozz, ha nem hallod a békesség hangját.
És itt jön a kihívás: mi történik, amikor a tragédia beüt? Ennek az asszonynak meghalt a fia. A gyermeke, akit Isten ígérete által kapott, ott feküdt élettelenül abban a szobában, amit ő épített. Mit tesz egy átlagos ember? Összeomlik, vádaskodik, vagy pánikba esik.
De a súnemi anya nem átlagos volt. Ő tudta, hogy a „szoba”, amit épített, nem csak építőanyagból van. Az a szoba a hite bástyája volt. Amikor a szolga megkérdezi: „Hogy vagy?”, ő azt válaszolja: „Shalom”. Magyarul: „Jól vagyunk.”
Ez nem egy kegyes hazugság volt. Ez egy prófétai kijelentés. A héber Shalom nem azt jelenti, hogy „minden kényelmes”. Azt jelenti: a salom nemcsak a háború hiányát jelenti, hanem egyfajta belső harmóniát és tökéletes teljességet is kifejez. Azt mondta: „Lehet, hogy a fiam nem lélegzik, de mivel helyet készítettem Istennek az életemben, tudom, hogy a gyász és a fájdalom ellenére legbelül teljes vagyok, harmóniában vagyok.”
Kedves anyák, szülők! A ti feladatotok ebben a világban nem az, hogy megvédjétek a gyermekeiteket minden bajtól – ez lehetetlen. A ti feladatotok az, hogy "építsetek egy szobát." Legyen ott a szívetek templomában a Krisztus Lelkének teljessége, harmóniája, békéje. Hogy a családotok életében legyen Krisztus a család tagja és nem csupán egy üres rituálé, egy rövid imaidő, egy megfoghatatlan szellemi légkör vagy érzés.. Ahol a tragédiákban, válságokban nem a pánik, hanem az Igében vetett élő hit és a Krisztus Lelke diktál.
Amikor a világ azt kérdezi tőled a legnagyobb krízis közepén: „Hogy bírod?”, te is mondhasd azt: „Shalom”. Krisztusban teljes vagyok, egész vagyok, békében vagyok. Nem azért, mert minden rendben van a körülményeidben, hanem azért, mert helyet készítettél Valakinek, aki nagyobb a körülményeidnél.
Ne csak „túléld” a szülőséget. Legyél a házad szellemi építésze! Mert ha Istennek van helye az otthonodban, akkor bármilyen életkörülményben lesz kihez menekülnöd.

IMA: Uram, bocsásd meg, hogy sokszor teleszemeteltem az életemet olyan dolgokkal, amik csak rabolják az időmet és a békességemet. Taníts meg „szobát építeni” Számodra elsősorban a lelkemben, gondolatvilágomban és másodsorban az otthonomban, családomban. Adj nekem olyan rendíthetetlen hitet, amely a legnagyobb bajban is tudja: Nálad van a szabadítás. Legyen a mi családunk az a hely, ahol Te vagy a legfőbb Családtag. Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Anyák a Bibliában: Az imaharcos édesanya

Az asszony ekkor Jézus elé lépett, leborult előtte, és így kérte: „Uram, segíts rajtam!”
Máté evangéliuma 15. fejezet 25. vers



Amikor 1977-ben egy kisfiú, Rick Hoyt elmondta az apjának, hogy indulni akar egy jótékonysági futóversenyen, senki nem gondolta volna, hogy mi veszi kezdetét akkor. Rick egy spasticus quadriplegia nevű betegséggel született, ami miatt kerekesszékhez volt kötve. Az apja, Dick azonban nem azt mondta: „fiam, ez lehetetlen”. Azt mondta: „megcsináljuk”. Dick a kerekesszékkel együtt tolta végig a fiát a távon. A következő évtizedekben több mint ezer versenyt – köztük Ironmant – teljesítettek együtt. Ez a kép él bennem, amikor az igazi közbenjáró szülőről gondolkodom: valaki, aki nem ismer lehetetlent, akkor is, ha minden körülmény ellene szól.
A mai történetünk főhőse egy név nélküli édesanya, akit a világ csak úgy ismer: a kánaáni nő.
Ez az asszony pogány volt, egy olyan nép szülötte, amellyel a zsidók évezredes ellenségeskedésben álltak. Ráadásul nőként szólított meg egy rabbit a nyilvánosság előtt – minden létező társadalmi és vallási határt átlépett. Miért? Mert a gyermeke szenvedett.
A rabbinikus irodalom sokat beszél a „Chutzpah”-ról – az arcátlan, szemtelenül bátor kérésről, ami még Isten előtt is megállja a helyét. Ez az anya nem teológiai vitát akart nyerni. Ő nem a „tanítást” kereste, hanem a Szabadítót.
Amikor Jézus Krisztus először hallgat, majd látszólag elutasítja őt a „kutyák és kenyér” hasonlatával, az asszony nem sértődik meg. A büszkesége már régen meghalt a gyereke betegágya mellett. Pszichológiai értelemben ez a legmagasabb szintű érzelmi intelligencia: amikor a célom – a gyermekem élete – fontosabb, mint a saját büszkeségem védelme.
Itt tanuljuk meg, mit jelent az „imaharcos” anyaság. Ebben a bukott világban, ahol a gyermekeinket ezerféle láthatatlan (és nagyon is látható) sötétség támadja, nem elég „szépen” imádkozni. Néha le kell borulni, és nem tágítani addig, amíg Isten jóindulata meg nem mozdul. Az anyaság nem egy kényelmes szerep, hanem egy szellemi őrhely. Te vagy az, aki a gyermekeid és a pusztító erők közé állhatsz.
Isten jóságát nem úgy tükrözzük vissza a gyermekeinknek, hogy elhitetjük velük: a világ egy vattacukor-felhő. Úgy tükrözzük vissza, hogy megmutatjuk nekik: van egy Forrás, akihez bármilyen mélyről kiálthatunk. Isten dicsősége éppen abban ragyog fel, amikor egy anya nem fogadja el a látszólagos nemet, mert tudja, hogy az Atya szíve tele van kegyelemmel.
Ne elégedj meg a morzsákkal! Az imaharcos anya tudja, hogy még a morzsa is elég a gyógyuláshoz, de a gyermekének a Király asztalánál van helye. Mától ne csak „mondd el az imáidat”. Legyél ott Jézus Krisztus lábainál, és addig ne engedd el a ruhája szegélyét, amíg az áldás meg nem érkezik a házad népére.


IMA: Uram, köszönöm a kánaáni asszony példáját, aki nem hagyta, hogy a határok, a hallgatás vagy a látszat megállítsa őt. Ad nekünk olyan „szent makacsságot”, amely nem hátrál meg a sötétség elől, amíg a Világosság Fejedelme meg nem töri azt. Erősítsd meg az imádkozó kezeket, és töltsd meg a szülői szíveket azzal a bizonyossággal, hogy Nálad nincs elveszett ügy és nincs reménytelen gyermek. Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Anyák a Bibliában: Ráhel-Vágyakozás az anyaság áldásaira

Ezután Isten jóindulattal fordult Ráhelhez, és teljesítette a kérését: megadta neki, hogy gyermeke lehessen. 'Mózes első könyve 30. fejezet 22. vers



Láttad már azokat a fotókat a közösségi médiában, ahol minden édesanya tökéletesen fésült, a gyerekek pasztellszínű ruhában mosolyognak, és a háttérben még a porcicák is alakzatban állnak? Ezt hívjuk mi „instakompatibilis” anyaságnak. De hadd írjak valamit, ami talán fájni fog: ez a kép hazugság. Egy olyan világban élünk, ami szét van esve, és az anyaság, szülőség nem egy tökéletesen kialakított fényképész stúdiójához hasonlítható, hanem a való világ frontvonalában zajlik.
Nemrég olvastam egy kutatást a „várakozás lélektanáról”. A mai ember idegrendszere egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, ha valami nem történik meg azonnal. Ha lassú az internet, idegesek leszünk. Ha késik a futár, reklamálunk. De mi van akkor, ha az életed legfontosabb vágyai késnek?
Itt van nekünk Ráhel. A Biblia egyik legdrámaibb karaktere. Egy nő, akinek mindene megvolt – szépség, gazdagság, csak éppen gyermeke nem született.
Ráhel vágyakozása nem csupán egy biológiai ösztön volt. Ez egy spirituális küzdelem. Egy olyan világban kellett megélnie a nőiességét, ahol a gyermektelenség átoknak és szégyennek számított. Ismerős ez az érzés? Amikor mindenki másnak „sikerül”, amikor mások életét nézve úgy érzed, Isten téged kihagyott a szórásból?
Ráhel története provokál minket. Arra kényszerít, hogy feltegyük a kérdést: Vajon a vágyaink uralkodnak rajtunk, vagy mi uralkodunk a vágyainkon? Ő belebetegedett a várakozásba. „Adj nekem gyermekeket, mert ha nem, meghalok!” – mondta Jákobnak. Ez a pszichológiai határpont, amikor egy önmagában jó dolog iránti vágyat bálványozni kezdünk.
De nézzük meg a fordulatot! Isten jóindulattal fordult hozzá. Nem azért, mert Ráhel „megérdemelte” a tökéletes viselkedésével, hanem mert Isten hűséges. Ráhel annak a nőnek a tipikus példája, aki a külső adottságait használja, hogy előtérbe kerüljön, de a jellemén még bőven akad "csiszolnivaló".
Kedves édesanyák, és ti, akik még csak vágyakoztok az anyaság áldásaira: a keresztény életünk Krisztus követéséről szól ebben a bukott világban. Arról szól, hogy akár kaptunk gyermekeket Istentől, akár nem, lelkünk tökéletlen "repedésein" keresztül, engedjük felcsillanni Isten jóságát és kegyelmét.
Amikor elfáradsz a kialvatlanságtól, amikor tehetetlennek érzed magad a kamasz gyereked lázadása előtt, vagy amikor még mindig az üres bölcsőt nézed – éppen ott, abban a törékenységben tudod megmutatni a gyermekeidnek (és a világnak), hogy Isten kegyelme elég.
A te anyaságod is egy élő prédikáció. Ne a tökéletességre törekedj, hanem a jelenlétre. Arra a jelenlétre, ami visszatükrözi azt a Szeretetet, aki akkor is „emlékszik” ránk, amikor mi már rég feladtuk volna.

IMA: Uram, köszönöm, hogy Te nem feledkezel meg rólunk a váróteremben sem. Kérlek, gyógyítsd meg a várakozástól megfáradt szíveket. Adj erőt az édesanyáknak, hogy a hétköznapok küzdelmei között is a Te jóságod tükrei lehessenek. Segíts, hogy ne a saját erőnkből akarjunk tökéletesek lenni, hanem merjünk belekapaszkodni a Te hűségedbe. Ámen.