A jelen Istene

István így folytatta: „Ti, kemény nyakúak! Csak a testetek van körülmetélve, de a szíveteket nem adtátok Istennek, és nem hallgattatok rá! Ti mindig ellenkeztetek a Szent Szellemmel, akárcsak őseitek! Éppen olyanok vagytok, mint ők! A próféták közül kit nem bántalmaztak és üldöztek ősapáitok? Megölték azokat a prófétákat, akik előre hirdették az »Igazságos«, a Messiás eljövetelét! Ti pedig most elárultátok, és meggyilkoltátok őt is, az »Igazságost«. Ti vagytok, akik angyalok segítségével kaptátok a Törvényt, mégsem tartottátok meg!”
Apostolok Cselekedetei 7. fejezet 51-53. versek



Néhány éve egy idős hittestvéremmel beszélgettem a múlt nagy lelki megmozdulásairól. Szóba került egy régi parasztprédikátor, aki évtizedekkel ezelőtt csodálatos munkát végzett a környéken. Lelkesen meséltem neki arról, amit olvastam: tömegek tértek meg, életek változtak meg a szolgálata nyomán, ma pedig igazi szellemi óriásként emlékezünk rá. Akkor az idős barátom elmosolyodott, és valami olyat mondott, ami teljesen fejbe kólintott.
„Tudod” – mondta –, „én kisgyerekként még személyesen találkoztam vele. De akkoriban a keresztények egyáltalán nem voltak ilyen fennkölt véleménnyel róla. A falu szélén lakott egy nagyon szerény, szinte nyomorúságos házban. És a hívők egy része, akik ma dicsérő himnuszokat zengenek róla, és szentként emlegetik, akkor azt mondta rá: egy félbolond, különc ember, akit jobb elkerülni.” Megállt a levegő bennem. Mert rájöttem, hogy ez a történet nem a múltról szól. Rólunk szól.
Ez a jelenség nem újkeletű. Pontosan ez volt Izrael vallási elitjének a legnagyobb átka is. István próféta, diakónus, a Szentlélek által, mielőtt a kövezés áldozatává vált, pontosan ezt vágta a vallásos vezetők arcába.
Az akkori vallásos elit tagjai óriási, díszes síremlékeket emeltek a múlt prófétáinak. Azoknak, akiket annak idején a saját szüleik vagy nagyszüleik bélyegeztek szentségtörőnek és gyilkoltak meg. Miért csinálták ezt? Mert egy halott prófétát nagyon könnyű szeretni. A halott próféta már nem beszél bele a jelenedbe. Nem kérdőjelezi meg a kényelmes megalkuvásaidra. Nem mutat rá a képmutatásodra.
De mi történt, amikor a vallásos vezetők hazamentek a kegyeleti ünnepségről, a múlt szentjeinek koszorúzásáról? Megölték a saját idejükben élő, hús-vér prófétákat. Végül pedig meggyilkolták magát az Igazságost, a Messiást is. Ez a vak vezet világtalant ördögi köre a vallásos világban.
Gyakran érezzük a lelkünk mélyén, hogy valami nem stimmel a vallásos rutinjainkkal. Van egy belső feszültség bennünk, amit nehéz szavakba önteni: a vágy az igazi, nyers, tiszta isteni valóságra, és közben a félelem mindentől, ami kibillent a megszokottból.
Könnyebb olvasni a 19. századi ébredések hősiről, mint elviselni azt a testvért, aki ma prófétai egyenességgel int meg minket.
Könnyebb tisztelni a múlt különcei, mint észrevenni Isten emberét abban, aki nem illik bele a mi elegáns, kiszámítható keresztény skatulyáinkba.
Könnyebb a hagyományok mögé bújni, mint engedni, hogy a Szent Szellem ma formálja át a szívünket.
Ha a vallásosságunk csak a múlt tiszteletéből áll, miközben a jelenben elutasítjuk a Szent Szellem figyelmeztetéseit, akkor ugyanabba a csapdába estünk. Isten nem a tegnap múzeumaiban lakik. Ő a jelenben beszél. Lehet, hogy halk hangon, lehet, hogy egy számodra furcsa, „falu szélén élő” ember által. Ne zárd le a szíved! Ha ezt teszed, te is körülmetéletlen, kemény szívű és fülű vallásos emberré válasz csupán.

IMA: Úr Jézus, törd össze a szívemet borító vallásos kérget! Megvallom, hogy sokszor kényelmesebb a múlt szentjei mögé bújnom, mint szembenéznem azzal, amit ma kérsz tőlem. Bocsásd meg, ha ellenálltam a Szent Szellemednek, mert féltem a változástól, vagy mert nem tetszett a forma, amiben a válaszod érkezett. Kérlek, tisztítsd meg a látásomat! Ne engedd, hogy a vakok köreit fussam a vallásos elvárások világában. Adj nekem engedelmes, puha, körülmetélt szívet, amely meghallja és azonnal követi a Te szavadat ma is, ebben a pillanatban is! Jézus Krisztus nevében, Ámen.

A dobozaink hamis istene

Dávid nagyon kedves volt Istennek, és azt kérte tőle, hogy templomot építhessen neki, a Jákób Istenének. Mégis Salamon építette fel a Templomot. De a Magasságos Isten nem olyan templomban lakik, amit emberek építenek. Amint a próféta is mondja: »Azt mondja az Örökkévaló: A Menny a trónom, és a Földön pihen lábam. Miféle házat építhetnétek nekem, milyen helyet, ahol megpihenjek?
Talán nem az én kezem teremtette mindezeket?«”
Apostolok Cselekedetei 7. fejezet 46-50. versek



2022 nyarán az emberiség valami olyat látott, amitől a világ legcinikusabb csillagászainak is tátva maradt a szája. A James Webb űrtávcső visszaküldte az első mélyűri felvételeit. A tudósok fókuszáltak az égbolt egy olyan apró szeletére, amely lentről nézve akkora volt, mint egy kinyújtott karral tartott homokszem. És mit találtak abban a jelentéktelen, sötétnek hitt pontban? Több ezer galaxist, izzó csillagködöket, felfoghatatlan méreteket.
Abban a pillanatban a tudomány rájött: az a „doboz”, amibe eddig a világegyetemet bele akartuk tömöríteni, nevetségesen kicsi volt.
A legnagyobb lelki tragédiánk ma pontosan ugyanez. Mi is ezt csináljuk, csak éppen azzal az Istennel, Aki ezeket a galaxisokat teremtette.
Az Apostolok Cselekedeteiben István vértanú az élete utolsó perceiben egy olyan igazságot vágott a vallási elit arcába, amiért végül megkövezték.
Dávid szíve csodálatos volt. Jót akart. Szerette Istent, és a legjobbat akarta Neki adni. De István rávilágít a mi legősibb emberi kísértésünkre: azt hisszük, hogy a saját teljesítményünkkel, építményeinkkel és szabályainkkal magunkhoz köthetjük, és irányíthatjuk a Teremtőt.
A pszichológia jól ismeri az emberi elme kontrollmániáját. Rettegünk a kiszámíthatatlantól. Ezért a hitünkből is hajlamosak vagyunk egy kényelmes, ember alkotta „templomot” építeni.
Egy Istent, aki belefér a mi teológiánkba.
Egy Istent, aki pontosan úgy és akkor válaszol az imáinkra, ahogy mi azt elterveztük.
Egy Istent, akit be lehet zárni a vasárnap délelőttök másfél órájába, de hétfőn már nem szól bele az üzleti ügyeinkbe, a párkapcsolatunkba vagy a titkos szokásainkba.
Egy dobozba zárt Isten nem ijesztő. Egy dobozba zárt Istent nem kell feltétlenül engedelmesen követni, elég csak néha leporolni. De egy ilyen Isten nem is tud megmenteni, amikor jön a vihar!
A legnagyobb probléma a dobozba zárt istennel pedig az, hogy nem valódi, nem létezik. Csak a képzeletünk szüleménye.
Az ókori zsidó bölcsek, amikor a Templomról elmélkedtek, gyakran feltették a kérdést: Hogyan férhetett be a Világmindenség Ura a Frigyláda két kerubja közé? A válaszuk zseniális volt. Azt mondták, Isten maga a Makom (A Hely). Nem a világban van a Helye, hanem a világ van Őbenne. Isten szeretetből, önként hajolt le a Templomhoz, de a Templom soha nem korlátozhatta Őt.
Hol van most a te életedben a feszültség? Lehet, hogy épp most dőlt össze egy „templomod”. Lehet, hogy csalódtál egy gyülekezetben. Lehet, hogy kudarcot vallott egy terved, amiről biztosra vetted, hogy Isten akarata. Lehet, hogy imádkoztál egy gyógyulásért, és a válasz csend volt. Úgy érzed, elvesztetted Istent.
De figyelj rám: Nem Istent veszítetted el. Csak a dobozt veszítetted el, amibe bele akartad Őt kényszeríteni.
Amikor az élet szétzúzza az Istenről alkotott szűk, emberi elképzeléseinket, az a kegyelem pillanata. Mert a törmelékek közül előlép az az Isten, Akinek a Menny a trónusa. Aki nagyobb a rákos diagnózisnál. Nagyobb a csődeljárásnál. Nagyobb a depressziódnál és a legmélyebb bűntudatodnál.
Ő az az Isten, Aki azt mondja: „Talán nem az én kezem teremtette mindezeket?” Ha Ő tartja pályáján a James Webb távcső által fotózott milliárdnyi galaxist, akkor hidd el, a te szétesettnek tűnő életed felett is van hatalma! Ne próbáld megszelídíteni Őt. Engedd, hogy Ő legyen az Isten az életedben – az Ő feltételei szerint.

IMA: Uram, Istenem! Őszintén bevallom Neked, hogy hányszor próbáltalak a saját elképzeléseim kis dobozába zárni. Hányszor haragudtam Rád, amikor nem az én forgatókönyvem szerint cselekedtél. Bocsásd meg, hogy sokszor a saját vallásos építményeimet, a hagyományaimat vagy a kényelmemet jobban imádtam, mint Téged, az Élő Istent! Rúgd ki az életem falait, Uram! Törd össze azokat a kereteket, amikkel korlátozni akartalak. Nem egy megszelídített, irányítható, langyos istenre van szükségem, hanem Rád! Rád, Akinek a Menny a trónusa. Jöjj be az életem káoszába, vedd át az irányítást, és mutasd meg a Te felfoghatatlan hatalmadat az én gyengeségemen keresztül! Jézus hatalmas nevében kérem ezt, Ámen!

Kövesd a tervrajzot

A Szent Sátor ott volt ősapáinkkal a pusztában. Isten megmondta és megmutatta Mózesnek, hogyan készítse el ezt, és pontosan úgy is készítették el. Később, Józsué vezetésével ősapáink elfoglalták ezt a földet. Isten kiűzte előlük azokat a népeket, akik itt laktak. Amikor őseink ide költöztek, magukkal hozták ezt a Szent Sátrat is, és az megmaradt egészen Dávid király idejéig.                                Apostolok Cselekedetei 7. fejezet 44-35. versek



Ha ma végigsétálsz Európa legnagyobb katedrálisaiban, eláll a lélegzeted. Hatalmas ólomüveg ablakok, az égig érő kőoszlopok, az évszázados faragások, freskók lenyűgözőek. Mégis, a legtöbb ilyen csodálatos épület ma már csak múzeum. Belépőjegyet szednek, a turisták kattogtatják a fényképezőgépeiket, de az élet, a tűz, a valódi jelenlét sok helyről már régen kikopott. Hideg kövek maradtak csupán.
Ezzel szemben, ha megnézed a korai egyházat, vagy azokat a mai közösségeket, ahol az evangéliumért üldözés jár, nem találsz épületeket. Pincékben, nappalikban, erdei tisztásokon jönnek össze. Mégis, lüktet bennük az élet.
Gondolkoztál már azon, miért pont egy sátorban "lakott" az Isten jelenléte évszázadokon át?
A legtöbb ember lelkében ott feszül egy kimondatlan vágy a tökéletes stabilitás iránt. Azt mondjuk magunknak: „Majd ha meglesz a saját házam... Majd ha lediplomázom... Majd ha a gyerekek felnőnek... Majd ha kifizetem a hitelemet... na, akkor végre megnyugszom, és Isten is jobban tud majd használni.”
A kőtemplom fázisra várunk. Azt hisszük, a békesség és Isten jelenléte a mozdulatlansághoz, a biztos körülményekhez van kötve.
De a Biblia azt mutatja, hogy Isten a „sátras időszakok” Istene. A sátor mobilis. A sátor a pusztai lét, a folyamatos vándorlás, az átmenetiség szimbóluma. Az ősi héber nyelvben a Szent Sátor neve Miskán, ami a „lakozni” igéből ered. Amikor Isten a Tóra szerint parancsot ad az elkészítésére, nem azt mondja, hogy „csináljatok egy sátrat, hogy abban lakjam”, hanem azt: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam!”
Isten nem egy statikus épületbe akar bezárkózni. Ő be akar költözni a te átmeneti, bizonytalan, sokszor kaotikus életszakaszod kellős közepébe! Nem kell megvárnod, amíg minden tökéletes lesz az életedben. Ő ott lehet veled a mai napodban is.
István kiemel egy kritikus részletet: „Isten megmondta és megmutatta Mózesnek, hogyan készítse el ezt, és pontosan úgy is készítették el.”
A pszichológia ma sokat beszél a belső határokról és a rendről. A lelkigondozásban nap mint nap látom: a káosz nem kívülről, hanem belülről fakad. Azért van annyi szétesett, szorongó élet, mert a saját okoskodásunk, a társadalmi divat vagy a pillanatnyi érzelmeink alapján akarjuk felépíteni az életünket.
Isten jelenléte ott van, ahol Isten tervrajzát követik. Mózes nem találhatott ki új dizájnt. Ha azt akarod, hogy a béke és az erő jelen legyen a családodban, a pénzügyeidben vagy a kapcsolataidban, akkor azt „pontosan úgy” kell építened, ahogy azt az Alkotó az Igéjében megmutatta. Az Isten iránti engedelmesség nem egy vallásos kényszerzubbony; az engedelmesség az a tervrajz, ami meghívja a Menny jelenlétét a földi életedbe.
A sátor története nem ér véget a pusztában. István emlékeztet minket: bejött Józsué, és a Sátor ment velük a harcmezőre.
Lehet, hogy most épp túl vagy egy pusztai időszakon (egy depresszión, egy gyászidőszakon, egy anyagi krízisen), és most egy új harcmezőn állsz. Új munkahely, új kihívások, vagy épp a gyerekeidért vívott szellemi harc. Isten nem maradt le! Ahogy Józsuéval ott volt a Sátor, úgy a te Istened is ott áll veled a frontvonalon. Az Ő dicsősége nem egy vitrinben őrzött trófea, hanem a hátországod, az erőd, a fedezéked a mindennapi küzdelmekben.
Akár a pusztában vándorolsz épp, akár a határaidat feszegetve harcolsz a Józsué-féle ígéretekért: ne feledd, Isten veled van. Csomagold össze a kifogásaidat, állj bele az Ő tervrajzába, és tapasztald meg, hogy a Világmindenség Ura lépést tart veled!
A sátor Jézus Krisztusra mutatott, Aki beköltözött a földi porsátornak is nevezett emberi testbe, hogy velünk, közöttünk lakjon, sorstársunk legyen és megajándékozzon minket az elmúlhatatlan élettel.
A sátor a Szentlélek ígéretére is mutat, hiszen Krisztus igazi követői nemcsak megváltoztatják gondolkodásukat és értékrendjüket, visszafordulnak Isten felé és Krisztust követik, hanem új szívet kapnak és Isten Szentlelke a szívükben, ezáltal a porsátorukban lakozik. Isten ma már tehát nemcsak veled, hanem benned akar lakni.

IMA: Uram, Istenem! Annyiszor becsapom magam azzal, hogy a tökéletes körülményekre várok. Kimerít, hogy mindig azt hiszem: a békességem majd csak akkor jön el, ha minden problémám megoldódik. Bocsásd meg, amikor a saját tervrajzaim szerint akartam felépíteni az életemet, és csodálkoztam, hogy miért lett káosz a vége. Köszönöm, hogy Te egy olyan Isten vagy, aki bejössz velem a puszta porába és a hétköznapok harcmezőire. Ma leteszem a kezedbe az irányítást. Vágyni akarok a Te Jelenlétedre, bárhol is tartsak most az úton! Kérlek, adj erőt, hogy az Igéd tervrajza szerint építsem a jellememet, a családomat és a hitemet. Legyél a menedékem és az erőm ma is! Jézus hatalmas nevében, Ámen!

A hamis istenek mindenedbe kerülnek

Ez a Mózes mondta Izráel népének: »Isten egy prófétát fog nektek adni, aki olyan lesz, mint én, és közületek való lesz.« Ez a Mózes az, aki a pusztában közbenjáró volt őseink közössége és a között az angyal között, aki a Sínai-hegyen szólt hozzá. Mózes élő és élet-adó igéket kapott Istentől, hogy azokat továbbadja nekünk.
De ősapáink nem engedelmeskedtek Mózesnek, hanem elutasították, és vissza akartak menni Egyiptomba. Azt mondták Áronnak: »Mózes kivezetett bennünket Egyiptomból, de nem tudjuk, mi történt vele. Ezért készíts nekünk isteneket, hogy azok vezessenek minket.« Ekkor egy bikaborjút formázó szobrot készítettek, és áldozatokat mutattak be ennek a bálványnak. Azt ünnepelték, amit a saját kezükkel készítettek. Ezért Isten elfordult tőlük, és hagyta, hogy azokat a hamis isteneket imádják, akik a magasban vannak. Ez így van megírva a próféták könyvében, ahol Isten ezt mondja: »Ó Izráel, nem nekem adtál áldozati állatokat és ajándékokat a pusztában negyven évig, hanem a Molok sátrát hordoztad, és a te istened, Romfa, csillag alakú bálványát, amelyeket magadnak készítettél, hogy azokat imádd.
Emiatt Babilonon túlra űzlek benneteket!«
Apostolok Cselekedetei 7. fejezet 37-43. versek



Néhány évvel ezelőtt bejárta a világsajtót egy hír: egy japán turistapár Ausztráliában egyenesen belehajtott a Csendes-óceánba a bérautójával. Miért? Mert a GPS azt mondta nekik, hogy ott van az út. Ott ültek az autóban, látták maguk előtt a hullámokat, a sós vizet, mégis jobban hittek a képernyőnek, mint a saját szemüknek. Átadták az irányítást valaminek, amit emberi kezek alkottak, de közben meghibásodott és az majdnem az életükbe került.
Pontosan erről a tragikus emberi reflexről beszél István vértanú az Apostolok Cselekedeteiben.
Vegyük észre a drámát: Izráel népe a Sínai-hegy lábánál táborozik. Lettek volna okaik a bizalomra. Látták a Vörös-tengert kettéválni. Ettek a mennyei mannából. Isten kimentette őket a rabszolgaságból. Mózes felment a hegyre, hogy átvegye az „élő és életadó igéket”. És mi történik lent a völgyben? Pánik.
Mózes késik. Isten hallgat. Az emberek pedig nem bírják elviselni a bizonytalanságot, ezért így kiáltanak: „Nem tudjuk, mi történt vele. Készíts nekünk isteneket, hogy azok vezessenek minket!”
Összedobnak egy aranyborjút, és elkezdenek ünnepelni valamit, amit a saját kezükkel csináltak.
Gyakran kapok leveleket, és sokszor látom a tekintetekben a feszítő, kimondatlan kérdést: „Ha a Krisztus-követés annyira csodálatos, győzedelmes és erőtől duzzadó élet, akkor miért vagyok ennyire kimerült? Miért van ma a gyülekezetekben annyi reményvesztett, egy helyben toporgó, szorongó és boldogtalan hívő, aki mintha a saját árnyékát kergetné?”
A válasz fájdalmas, de pontosan itt, ebben az igében rejlik: Mert mi is aranyborjúkat gyártunk.
Talán éppen a saját egyházfelekezetünkből készitettünk aranyborjút csak éppen különböző cimkéket ragasztottunk rájuk és közben bizonygatjuk, hogy a te borjúd halott, de az enyém bizony él.
Keresztények vagyunk, de a szívünk mélyén sokszor vissza akarunk menni Egyiptomba. Azt akarjuk, amit az izraeliták: Istent, de a saját feltételeink szerint. Istent, akit láthatunk, akit irányíthatunk, aki azonnal válaszol, aki pont úgy oldja meg a karrierünket, a párkapcsolatunkat, az anyagi helyzetünket, ahogy mi azt a naptárunkba beírtuk. Közben nem vesszük észre, hogy már nincs életet adó Ige, csak üres hagyományok, ünnepek, önámítás és nem akarjuk elismerni, hogy vissza kellene fordulnunk, mert hátat fordítottunk az Élő és Örökkévaló Istennek, hogy a saját magunk által kigondolt Egyiptomba mehessünk.
Az aranyborjúkat azonban nemcsak egyházfelekezeti és nemzeti szinten építgetjük. A kis másolatokat is legyártjuk magunknak és különböző neveket adunk nekik: karrier, bankszámla, mások véleménye, párkapcsolat, család stb. Ezekre nézünk, ezekben gyönyörködünk és azt gondoljuk ezeket mi magunk építettük és ők azok, akik előbbre vittek minket az életben.
Ezeknek a hamis isteneknek ugyanúgy áldozni kell és meg is tesszük. Egy amerikai lelkipásztor mondta el, hogy volt egy hölgy a gyülekezetében, aki nagyon jó anyagi helyzetben volt és azzal dicsekedett, hogy a kutyája kezeltetésére adott 2500 dollárt úgy, hogy a gyülekezete számára egy egész évre lebontva 10 dollárt adományozott. Még 1 dollár sem volt az adománya havonta. De miért adakozna valaki az Élő Isten ügyére, ha valójában nem hisz a feltámadásban és Jézus Krisztusban? Akkor azt fogja gondolni, hogy az csak pénzkidobás. Szó szerint a kutyájára is több időt, energiát és pénzt fog áldozni, mint a Krisztus követésre és az evangélium terjedésére.
Aki nem bírja kivárni Isten élő szavát, vagy ami még rosszabb, tudatosan elfordul Isten Igazságátol, az megsüketül a valóságra, és elkezdi a saját mesevilágát imádni.
A Biblia itt leírja a létező legfélelmetesebb isteni ítéletet. Nem villám csapott le az égből. Hanem ez történt: „Isten elfordult tőlük, és hagyta, hogy imádják...”
Tudod, miért vagy kimerült? Tudod, miért bukdácsolsz? Mert Isten sokszor azt mondja: „Rendben. Te akarod irányítani az életed? Te akarod megoldani a magad erejéből? Legyen.” Nincs annál fárasztóbb dolog a világon, mint a saját életed istenének lenni. Összeroppansz a súlya alatt.
A Molok nevű démoni bálvány az ókorban a gyermekáldozatokat követelte. Történelmi bizonyítékaink is vannak arra, hogy az akkori barbár népekkel együtt, Isten népe is belehelyezte a csecsemőit ennek a bálványnak vörösre izzított karjaiba. A csecsemőik ott égtek meg. A hamis istenek ugyanis nem tudnak életet adni, de a lelked ellensége aki ezek mögött áll, lassan megfoszt téged és a családodat is mindentől, ami az életet és a boldogulást jelenti. Ma a mi Molokunk a sikerkényszer, aminek az oltárán feláldozzuk a békességünket, a házasságunkat és a gyerekeinkkel töltött időt.
De Isten ma nem azért szembesít ezzel, hogy elítéljen, hanem hogy kiszabadítson. Krisztusban van egy Mózest is felülmúló Szabadítónk, aki nemcsak lehozta nekünk az Igét, hanem Ő maga az Élő Ige! Hogyan léphetsz ki ebből a mókuskerékből már ma?
1. Nevezd nevén a borjút! Mi az a dolog az életedben, aminek az elvesztésétől a legjobban rettegsz? Mi az, ami nélkül úgy érzed, nem érsz semmit? Ez a te bálványod. Ismerd be! A gyógyulás a brutális őszinteséggel kezdődik.
2. Engedd el a kormányt! A pszichológia úgy hívja, kontroll-kényszer. A Biblia úgy hívja: bálványimádás. Hagyd abba az izzadságszagú erőlködést, hogy mindent te oldj meg. Isten a hegyen van, és dolgozik az ügyeden, még akkor is, ha most csendet tapasztalsz.
3. Várj az Élő Szóra! Ne cseréld le Isten valóságát egy csillogó pótlékra. A bálványok sokat ígérnek, de a végén mindent elvesznek (ez a babiloni fogság, a száműzetés lényege). Isten Igéje viszont talán fájdalmasan farag, de a végén Életet ad.
Nem arra születtél, hogy céltalanul bolyongj egy lelki sivatagban. Arra születtél, hogy az Élő Isten vezessen!


IMA: Uram, lelepleződtem. Annyiszor vagyok kimerült, üres és frusztrált, és most már tudom, miért. Mert a kezembe vettem az irányítást. Pánikba estem a csendjeidben, és pótlékokat gyártottam magamnak. Bálványt csináltam az elvárásaimból, a munkámból, az emberek véleményéből. Kérlek, bocsásd meg ezt nekem! Összetöröm ma a saját magam által készített aranyborjúkat. Megadom magam. Leteszem a fegyvert, leteszem a kontrollt, leteszem a görcsös akaratomat. Szólj hozzám az Élő Igéddel, mert jobban szomjazom a Te hangodra, mint bármilyen emberi sikerre! Töltsd be az űrt a szívemben a Szentlelkeddel, és vezess vissza a Te utadra! Jézus Krisztus nevében, Ámen!

Az élő és életet adó Ige

Ez a Mózes mondta Izráel népének: »Isten egy prófétát fog nektek adni, aki olyan lesz, mint én, és közületek való lesz.« Ez a Mózes az, aki a pusztában közbenjáró volt őseink közössége és a között az angyal között, aki a Sínai-hegyen szólt hozzá. Mózes élő és élet-adó igéket kapott Istentől, hogy azokat továbbadja nekünk. Apostolok Cselekedetei 7. fejezet 37-38. versek



2018 nyarán az egész világ egy thaiföldi barlangra figyelt. Tizenkét fiatal focista és az edzőjük rekedt a mélyben, a bejáratot elzárta az árvíz. Napokig sötétségben, élelem nélkül, fogyó oxigénnel várták a halált. Odakint a világ legjobb mentőcsapatai gyűltek össze. Megvolt a technika, megvolt a tudás, de volt egy óriási probléma: a fal. A tonnás sziklák és a zavaros víz elválasztotta a segítséget a rászorulóktól. Kellett valaki, aki átússza a halálos folyosókat, és összeköti a két világot. Olyan búvárok kellettek, akik lemerültek a sötétbe, hogy elvigyék a pontos üzenetet: „Éltek. Tudjuk, hol vagytok. Van kiút.”
Sokan pontosan így élnek ma. Kívülről talán működik a homlokzat, de belül, a lélek mélyén ott a fojtogató sötétség. Egy elrontott kapcsolat, egy fel nem dolgozott gyász, vagy a folyamatos szorongás a jövőtől. Nézed a közösségi médiát, hallgatod a sikersztorikat, és a zajban egyre inkább magányosnak érzed magad. A szíved mélyén van egy feszítő hiányérzet, amit nem tudsz megfogalmazni. Szomjazol egy olyan hangra, ami nem közhelyeket puffogtat, hanem tényleg eléri a belső barlangodat.
Mózes pontosan egy ilyen helyzetben lett összekötő kapocs.
Gondolkoztál már azon, miért a pusztában adta Isten a törvényt? Miért nem egy virágzó, gazdag országban, egy nagyvárosban adta át a szavait? Talán azért, mert a puszta senkié és mindenkié egyszerre. A puszta a senki földje. Isten ezzel azt mutatta meg, hogy az Ő szava nem a kiváltságosoké. Azé, aki a pusztában van. Aki szomjazik. Aki elérkezett a saját ereje végéhez.
Mózes nem száraz paragrafusokat kapott a hegyen. A görög szöveg „logia zonta”-nak nevezi: élő és életadó Igéknek.
A valódi vezetés és a igazi lelkigondozás itt kezdődik. Nem az a jó vezető, aki a magasból kiabálja le a szabályokat. Az igazi vezető felmegy a viharos hegyre, átéli az Isten jelenlétének súlyát, majd lejön a porba a nép közé, és olyat mond, ami életet lehel a reményvesztett szívekbe.
De Mózes is csak egy ember volt. Ő maga jövendölte meg: „Isten egy prófétát fog nektek adni, aki olyan lesz, mint én, és közületek való lesz.” (ApCsel 7,37).
Ez a prófétaa názáreti Jézus Krisztus.
Mit jelent az, hogy „közületek való”? A pszichológia tudja, hogy senki nem tud megnyílni egy olyan embernek, aki nem érti a fájdalmát. Jézus nem a biztonságos távolból sajnál téged. Ő idejött. Közénk való lett.

Tudja, milyen, amikor elárulják a barátai.
Tudja, milyen a magány.
Ismeri a fizikai és a lelki kínt.
Ő az a „búvár”, aki nemcsak átúszott a mi sötét barlangunkba, hanem ott is maradt velünk. Nem száraz vallási szabályokat hozott, hanem Önmagát adta. Amikor Jézus megszólal a pusztádban, az a szó teremtő erővel bír. Ha azt mondja: „Megbocsátva vannak a bűneid”, akkor a múltad láncai lehullanak. Ha azt mondja: „Békességet hagyok nektek”, akkor a szorongásodnak meg kell hátrálnia.
Ne elégedj meg a száraz, betű szerinti vallásossággal. Ne elégedj meg a pozitív gondolkodás olcsó trükkjeivel. Neked az Életadó Szóra van szükséged. Ő ma is beszél. Ott, ahol most vagy. A puszta közepén.

IMA: Uram, Jézus Krisztus! Elegem van a felszínes szavakból, a kiüresedett rituálékból és a saját magam által gyártott békesség-illúziókból. Te látod a lelkem legmélyebb, elrejtett feszültségét, amit senki másnak nem merek elmondani. Köszönöm, hogy Te közénk jöttél, és pontosan érted a fájdalmamat. Nem egy távoli Isten vagy, hanem a Megváltóm. Kérlek, szólalj meg a pusztámban! Küldd el az Élő Igédet, ami áttöri a szívem falait. Szabadíts meg a múlt tehertől, a jövő félelmétől és a bűneim súlyától. Gyújts tüzet a lelkemben, hogy ne csak túléljem a napokat, hanem a Te életed áradjon rajtam keresztül másokhoz is! Feltétel nélkül átadom magam Neked. Jézus szent nevében, Ámen!

Amikor a pusztaság lángolni kezd

Negyven évvel később a Sínai-hegy melletti pusztában egy égő bokor lángjaiban megjelent Mózesnek egy angyal. Mózes meglátta, és nagyon elcsodálkozott. Amikor odament, hogy közelebbről is megnézze, az Örökkévaló hangját hallotta: Én vagyok ősapáidnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene.« Mózes reszketett a félelemtől, és nem mert odanézni.
Ekkor így szólt hozzá az Örökkévaló: »Vedd le a sarudat, mert ahol állsz, az szent föld!« Azután így folytatta: »Közelről figyeltem, és jól láttam népem minden szenvedését Egyiptomban. Meghallottam panaszkodásukat, és lejöttem, hogy megszabadítsam őket. Most pedig jöjj ide Mózes, elküldelek téged Egyiptomba!«
Azt a Mózest, akit elutasítottak, és akinek azt mondták: »Ki tett téged vezetővé és bíróvá?«, igen, éppen őt küldte el Isten vezetőnek és szabadítónak — annak az angyalnak a segítségével, aki az égő bokorban megjelent neki. Ez a Mózes volt az, aki kivezette Izráel népét Egyiptomból, közben jeleket és csodákat tett Egyiptomban, a Vörös-tengernél és a pusztában negyven éven keresztül.
Apostolok Cselekedetei 7. fejezet 30-36. versek



Az 1930-as években egy brit politikust teljesen félreállítottak. A saját pártja elfordult tőle, a közvélemény háborús uszítónak és múltbarát, lejárt lemeznek tartotta. Kerek tíz évet töltött politikai száműzetésben, a vidéki birtokán falat falazva és festve. Úgy tűnt, a karrierje halott. Ezt az időszakot a történelem csak úgy nevezi: Winston Churchill „pusztai évei”. De amikor a világ lángba borult, pontosan erre a „félreállított” emberre volt szükség, hogy megállítsa a pusztítást.
Ismerős ez az érzés? Amikor úgy érzed, eljárt feletted az idő. Amikor a legnagyobb kudarcaid, vagy mások elutasító szavai határozzák meg a jelenedet. Sokan hordoznak a szívükben egy ki nem mondott, feszítő fájdalmat: a feleslegesség és az elfelejtett-lét gyötrelmét.
Mózes valami hasonlót élt meg. Mózes negyvenévesen megpróbálta a maga igazát járni. Kudarcot vallott. Menekülnie kellett. A királyi palotából a juhok mögé került, a porba és a magányba. Újabb negyven év telt el így. Gondolj bele: negyven év csend! Negyven évig naponta ugyanaz a puszta, ugyanazok a birkák. Mózes valószínűleg rég eltemette az álmait. Nyolcvanévesen az ember már nem világot akar megváltani, hanem nyugalmat szeretne. Igaz, hogy abban az időben Mózes 80 éves kora valószínüleg nem ugyanolyan volt, mint ma, amikor kevesen élik meg a 120 évet.
Isten miért pont egy csipkebokorban jelent meg neki? Miért nem egy fenséges cédrusban vagy egy tölgyfában? Azért, mert a csipkebokor a legalacsonyabb, legszúrósabb, legjelentéktelenebb növény a pusztában.
Isten ezzel azt üzente: „Nem a fenségedre van szükségem. Ott vagyok veled a legalacsonyabb, legfájdalmasabb helyzetedben is.”
Amikor Isten megszólítja Mózest, az első parancsa így hangzik: „Vedd le a sarudat, mert ahol állsz, az szent föld!”
A saru a pusztai ember védelme volt a tövisek, a forró homok és a skorpiók ellen. Ez jelképezte a saját kontrollját, a saját erejét. Isten azt mondja: Ahhoz, hogy használhassalak, le kell vetned a belső védvonalaidat. El kell engedned a múltbéli sérelmek miatti keménységedet. Légy sebezhető Előttem.
A puszta nem a temetőd, hanem a felkészítési területed. Isten nem felejtett el téged. Ő látta a szenvedést, és hallotta a kiáltást. De a szabadításhoz először Mózest kellett átformálnia a csendben.
A történet legszebb és legigazabb része ez: Azt a Mózest, akit elutasítottak, akinek azt mondták: „Ki tett téged vezetővé?”, pontosan őt küldte el Isten szabadítónak.
Az emberek véleménye nem Isten végzése rajtad. Az emberek leírhatnak egyetlen hiba miatt. A környezeted megkérdőjelezheti az elhívásodat. Kimondhatják rád az ítéletet: alkalmatlan. De Isten nem az emberek szavazatai alapján választ ki téged.
Aki tegnap még a juhok után kullogott a porban, az holnap a fáraó előtt áll, és csodákat tesz. Mert nem a te képességed számít, hanem Az, Aki küld téged. Ne engedd, hogy a múltad elutasításai blokkolják a jövőd engedelmességét! Ha Isten azt mondja: „Menj”, akkor teljesen mindegy, ki mondta korábban azt, hogy „Ki vagy te?”.


IMA: Uram, Istenem! Elegem van abból, hogy a múltam kudarcaiból és mások elutasításából építsek börtönt magamnak. Te látod a szívem elrejtett feszültségét, a magányomat és a pusztai éveim fájdalmát. Most leteszem a sarumat Elődbe. Leteszem a saját akaratomat, a védekező mechanizmusaimat, a büszkeségemet és a félelmeimet. Szent fénnyel gyújtsd meg az életemet, mint azt a csipkebokrot! Nem akarok többé menekülni. Nem számít, mit mondtak rólam az emberek, csak az számít, amit Te mondasz. Itt vagyok, Uram, formálj át, tölts meg tűzzel, és küldj engem! Jézus Krisztusnak nevében, Ámen!

Amikor a „Midján” nem a vég, hanem a kezdet

Amikor látta, hogy egyiket bántalmazzák, oltalmába vette, és az egyiptomi embert megölve, bosszút állt azért, akit bántottak. Azt gondolta, hogy atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ad nekik szabadulást, de azok nem értették meg. Másnap meg olyankor jelent meg köztük, mikor összevesztek, és békességre intette őket: Férfiak, ti testvérek vagytok, miért bosszantjátok egymást?
De az, aki felebarátját bántalmazta, elutasította őt magától, ezt mondva: »Kicsoda tett téged fejedelemmé és bíróvá mi rajtunk? Csak nem akarsz engem is megölni, ahogyan megölted tegnap az egyiptomit?« Erre a beszédre azután Mózes elmenekült, és jövevény lett Midján földjén, ahol két fia született. Apostolok Cselekedetei 7. fejezet 24-29. versek



Volt már olyan, hogy tiszta szívből próbáltál segíteni valakinek, de a végén te jöttél ki belőle rosszul? Kiálltál egy munkatársadért, megvédtél valakit a családban, vagy megpróbáltál békét teremteni egy mérgező vitában, és hirtelen te lettél a rosszfiú?
Ez az egyik legfájdalmasabb belső feszültség. Amikor a jószándékod visszafelé sül el. Ilyenkor az ember legszívesebben bezárkózna, összepakolna, és elmenekülne a világ végére, mert úgy érzi, teljesen felesleges jót tenni.
Pontosan ezt a mélypontot élte át Mózes is.
Mózesnek hatalmas víziója volt. Érezte az elhívást, a belső tüzet, hogy meg kell mentenie a népét. De elkövetett egy komoly hibát, amit mi is újra és újra elkövetünk: a saját erejéből, a saját időzítése szerint akart megszabadítani olyan embereket, akik még nem álltak készen a szabadulásra.
Mózes látta az igazságtalanságot. Mégis rosszul válaszolt rá. Az egyiptomi erőszakot saját erőszakkal próbálta legyőzni.
Isten valóban szabadítónak hívta el. De Mózes még úgy akart szabadítani, ahogy Egyiptomban tanulta: erővel, gyorsan, saját kezébe véve az irányítást.
Az az ember, aki szeret bántani másokat, és nyakig ül a saját igazában, mindig gyűlölni fogja azt, aki békességre és tisztességre inti őt.
Nem tudsz megváltoztatni egy olyan embert vagy egy olyan közösséget, amelyik jobban szereti a maga megszokott kis sárfészkét és a belső harcait, mint a valódi szabadságot. Ezt a saját szolgálatom során is meg kellett tanulnom. Akármennyire is fájdalmas végignézni ilyen civódásokat és látni, hogy hova fog ez vezetni egyének, gyülekezetek életében Isten Szentlelkének szabadító ereje nélkül, néha nem lehet egyebet tenni, mint menni tovább és olyanokon segíteni, akik valóban szeretnének szabadságban élni.
Mózes, ahogyan tegnap is említettem, a fáraó palotájának luxusából egy pillanat alatt egy nincstelen jövevény lett a semmi közepén. Negyven évig őrizte apósa juhait Midján földjén. Elveszített mindent, ami az egyiptomi identitását jelentette. Ott született két fia, ott élt elfeledve, miközben otthon a népe tovább szenvedett.
Néha úgy érezheted, hogy a te „Midjánod” – az elszigeteltséged, a kudarcaid, az elutasítottságod időszaka – egy temető. Hogy mindennek vége, és Isten elfelejtett téged a pusztában.
De Isten szemében a puszta nem temető, hanem egy iskola. Ott, a csendben, a magányban faragta le Isten Mózesből az egyiptomi gőgöt és az emberi erőlködést. Ott tanulta meg a szelídséget, a türelmet, és azt, hogyan kell törődni a legkisebbekkel is.
Ha most te is a pusztádban vagy, mert nem értették meg a jószándékodat, mert elutasítottak, ne csüggedj. Isten nem vetett el. Csak kivett a mérgező környezetből, hogy ne a magad erejére támaszkodj. Isten éppen most érleli a jellemedet a csendben, hogy amikor eljön az Ő tökéletes időzítése, ne egy dühös, sebzett menekültként, hanem egy megtörhetetlen, érett emberként, aki eszköz lehet Isten kezében mások lelki szabadulásában.

IMA: Mindenható Istenem, olyan fájdalmas, amikor a jószándékomat félreértik, és az elutasítás falaiba ütközöm. Te látod a szívemet, látod a jó szándékaimat, és látod a sebeket is, amiket akkor szereztem, amikor segíteni próbáltam. Uram, tüzet és friss erőt kérek tőled a csalódottság helyett! Segíts megértenem és kivárnom a Te tökéletes időzítésedet.
Bocsásd meg, ha a magam erejéből, emberi indulatból akartam harcolni. Ha most a puszta csendjében kell lennem, adj nekem alázatot és kitartást. Ne engedd, hogy a keserűség megmérgezze a lelkemet! Hiszem, hogy a magányom és a várakozásom nem hiábavaló. Készíts fel, formáld át a jellemedet bennem, és taníts meg arra az isteni szelídségre, ami képes átformálni a világot. Rád bízom a jövőmet és a hírnevemet is. Jézus hatalmas nevében. Ámen.