Olyan világban élünk, ahol az adakozás egyre inkább feltételekhez kötött. Megszűnik az önkéntesség, elvész a jókedv, és megjelenik a számítás. Egyre gyakrabban látok gyülekezeteket, szervezeteket, egyházi közösségeket, amelyek nem vetnek és nem adnak bőven, nem áldoznak örömmel. Inkább felnagyítják a saját hiányaikat, és kifelé nyújtják kezüket, miközben befelé üresen marad a szívük. Mindez különösen fájdalmas, amikor az adományok, amiket mások jó szívvel adnak, sosem jutnak el a rászorulókhoz, mert elnyeli őket a rendszer, a korrupció, a manipuláció. Ez nem csupán hiba, hanem szentségtörés. De az egyik legfájóbb jelenség, amikor keresztények, egyének vagy közösségek, az állami támogatásért cserébe politikai vagy hatalmi szövetségeket kötnek. Eladják a hangjukat, hitvallásukat, elhívásukat néha olyan befolyásoknak, amelyeket maguk sem értenek teljesen. Elhalványul a szívükben az a belső meggyőződés, hogy Krisztus útja nem alku tárgya.
Pál apostol által a Szentlélek nem gazdasági leckét ad a korinthusiaknak, hanem lelki igazságot közöl: a vetés és aratás törvénye nem csupán mezőgazdasági elv, hanem a lelki élet egyik kulcselve. Aki szűken vet azaz visszatartja az adást, az áldozatot, az irgalmat, az időt, az az aratásban is szűken fog részesülni. Ez nem büntetés, hanem következmény. A Biblia tanítása világos: Isten nem a kényszeredett vagy számító adakozót szereti, hanem azt, aki örömmel, hálával, meggyőződéssel ad. Miért? Mert ez tükrözi az Ő természetét. Isten bőkezű. Ő nem számítgatja, mit nyer vissza abból, amit odaad. Ha ezt tenné, akkor az emberiségnek semmit sem adna. Az Ő Fiát adta, nem egy töredéket, nem csak áldást, hanem önmagát. A kereszten nem kevés árat fizetett, hanem a legnagyobbat. Amikor tehát Isten népe bőkezű, akkor Isten szívét tükrözi a világ felé. Amikor szór az éhezőnek, ruhát ad a mezítelennek, időt ad a magányosnak, pénzt áldoz a rászorulónak, vagy szívből segíti a gyengét, akkor az Ő igazsága látszik meg. Ez az igazság pedig örökre megmarad és nemcsak az emberek szemében, hanem az örökkévalóság fényében is.
A fenti igeszakasz egy rendkívüli ígéretet is közöl: Isten nemcsak kegyelmet ad, hanem elégséget mindenből, minden időben, minden jótéteményre. Ez nem a jólét evangéliuma, nem manipuláció, hanem isteni gondviselés. Aki örömmel ad, az nem marad üres kézzel, mert Isten gondoskodása túlmutat a pénzen. Ő gondoskodik békességről, bölcsességről, kitartásról, kapcsolati áldásokról, és igen, olykor anyagiakról is. Nem azért, hogy felhalmozzunk, hanem hogy az Ő dicsőségére használjuk és az Ő dicsőségére adjuk tovább másoknak is. Ha azonban úgy döntesz, hogy a pénzt és önmagadat imádod, felelőtlenül élsz azzal, amit Isten rád bízott, annak is következménye van. Bizony sokszor azt hisszük, hogy ha megtartjuk magunknak a pénzünket, időnket, energiánkat, akkor nyerünk vele. De az igazság az, hogy amit nem adunk oda Isten ügyére, amit nem vetünk el mások javára, azt gyakran máshol fizetjük meg: néha váratlan kiadásokban, széteső kapcsolatokban, kimerültségben, belső nyugtalanságban. Észre sem vesszük, de amihez görcsösen ragaszkodtunk, az kicsúszik a kezünkből, mintha lyukas erszénybe tettük volna (vö. Haggeus 1:6). Mert csak az marad meg, amit hittel vetettünk el. Csak az hoz valódi gyümölcsöt, amit Isten kezébe tettünk. Ezért nem a visszatartás, hanem az odaadás az, ami megőriz téged és azt is, amit Isten rád bízott.
IMA: Urunk, könyörülj rajtunk, amikor szűken vetünk. Amikor nem bízunk Benned, amikor visszatartjuk a szeretetet, az időnket, a forrásainkat. Bocsásd meg, ha a kényelmünket többre tartottuk, mint a te dicsőségedet. Taníts meg jókedvű adakozónak lenni! Ne csak pénzt adjunk, hanem szívből jövő áldozatokat: időt, imát, szolgálatot, jelenlétet. Óvj meg minket a képmutató szövetségektől, azoktól a megalkuvásoktól, amelyek elhomályosítják a Te világosságodat bennünk. Töltsd be szívünket a Te kegyelmed bőségéből, hogy mindig legyen miből adnunk és mindig legyen miért hálát adnunk. Jézus Krisztus nevében kérünk, Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése