130. Zsoltár 5-6 vers
Hosszú évtizedek óta tapasztalom beteg lelkű embereknél, hogy két ősellenség támadja meg az emberi lelket: az egyedülvalóság és a félelem érzése. Sokszor hallom: "Jaj, tiszteletes úr, de magányos vagyok." Pedig nagycsaládban él. "Igen, de befalazottan, páros vagy csoportos magányban. Az egyik az egyik sarokban, a másik a másikban. Nem tudom, hogy mitől félek, de úgy szorít, mint egy vasabroncs. Nem kapok levegőt, és csak szorongok, szorongok. A nyugtató csak ideig-óráig segít, ülök az ágyban és vacogok." Úgy húzódunk be sokszor a szobánk sarkába, mint a félő állatok a vackukba. Elnémuló nép lettünk, behúzódva Kelet-Európa csücskébe. Jaj, mi lesz velünk?!
Várja lelkem az Urat, mint az őrök a reggelt!
Hogy mikor hajnalodik? 5 ezer év kellett ahhoz, hogy ne együk meg az embert. Lesz még 5 ezer évünk arra, hogy ne is öljük meg? Hát emberek vagyunk mi vagy még nem? Még csak a fejlődés közepén tartunk? Az Isten olyan kegyelmes volt, hogy adott egyszer egy mintaembert, hogy ránézhessünk, hogy példát vehessünk róla. Ő azt mondta: "Jer, kövess engem!"
Gyermeket csináltunk az Úrból. Ajándékot hoz: nyakkendőt, kis, mozgó tankot. Összegyömöszöltük, visszatettük az Urat a bölcsőjébe, de Ő kinövi a bölcsőt, és ránő a keresztre, ráfekszik érettünk, helyettünk és miattunk. Őt várjuk? Nagyon kérem a testvéreket, olyan Karácsonyunk legyen, aminek nem hiányzik a közepe! Az az életünk baja, hogy lassan mindennek hiányzik a közepe: hitünknek, magyarságunknak, becsületünknek. Ha egy kocsikeréknek kihullik a tengelye, felborul. Ezért van ennyi kiborult ember, mert már nem tudunk leborulni. Ne hiányozzék a Karácsony közepe!
Hogyan lett Karácsony?
Az első két évszázadban január 6-án ünnepelték Jézus születését - Epiphania Domini: az Úr megtestesülésének napján. 325-ben a Niceai Zsinaton határozta el az egyház, hogy december 25-re teszi a Karácsony ünnepét. Bölcsen döntött, ugyanis erre a napra egy nagy pogány ünnep esett: a Nap megújulásának ünnepe. Lassan felszívódott ez a pogány szokás, és a helyére lépett a Karácsony.
A fenyő pedig - mint szimbólum - állítólag Svédországból származik. Magyarországon Podmaniczky báró gyújtotta meg a gyertyát az első karácsonyfán a XIX. század közepén. Ausztriából hozta, mindenki megörült neki. Naplójából tudjuk, hogy családjának elmondta, a fenyő arra mutat rá, hogy Jézust nagyon fiatalon, 33 éves korában ölték meg. A gyertyák, amiket egyenként meggyújtunk, jézusi igazságokat jelképeznek. Leírta a naplójában, hogy akkor lepődött meg a legjobban, amikor az egyik unokája arra kérte, mondjon egy-két Igét.
Amikor Podmaniczky intendáns úr átadta gyermekeinek, unokáinak az ajándékokat, mindegyiknek elmondta, hogy ezek csak jelképek: Isten ajándékait jelképezik.
Ő nekünk adta a Fiát. 40 évig fenyőünnepnek nevezték Karácsonyt, legyen most már az Úr napja! Ne játék legyen a Jézuska, hanem az Úr, akit nekünk adott Isten! Merjünk emberek lenni. Ha valakit jó embernek, szép embernek, okos embernek, művelt embernek mondunk, az kevesebb, mintha azt mondanánk: ez ember. Ne maradjon ez a néhány sor itt!
Várja szívem az Urat, mint őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Hogy minden gyertyagyújtáskor, minden csókkal, kéznyújtással, minden jelképes ajándékkal megvilágosodjon számunkra a Krisztus hajnala. Ámen
Gyökössy Endre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése