Csend legyen!

Ekkor Jézus felkelt, ráparancsolt a szélre és azt mondta víznek: „Csend legyen! Hallgass el!” Ekkor elállt a szél, és kisimult a tó vize. Márk evangéliuma 4. fejezet 39. vers



A tanítványok csónakban voltak a Genezáreti-tavon, amikor hirtelen hatalmas vihar támadt. A szél tombolt, a hullámok csapkodtak, a víz már-már ellepte a hajót. Ezek az edzett, tapasztalt halászok rettegni kezdtek. Minden mozdulatukban a pánik és a kétségbeesés tükröződött. De Jézus Krisztus… aludt.
És nem csak elszunyókált, hanem mélyen aludt. Olyan mélyen, hogy a dühöngő vihar sem tudta felébreszteni. Gondold csak el: mennyire fáradt lehetett az Úr! Jézus Krisztus, a teljesen emberré lett Isten, annyit fáradozott nap mint nap, hogy ez a tomboló vihar sem zavarta meg a pihenését. Az emberek folyamatosan keresték, tolongtak körülötte, gyógyulást vártak tőle, tanácsot, szabadulást, csodát. Sokszor szabályosan menekülnie kellett, hogy egy pillanatra megpihenhessen. De még ekkor is tanított, még ekkor is szolgált. És amikor végre elcsendesedett körülötte a világ, nem aludt el azonnal, hanem az Atyával töltötte az éjszaka csendjét: imádságban, közösségben.
Ő maga mondta: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak, és életemet adjam váltságul sokakért.” (Máté 20:28)
Ez a fáradtság nem pusztán fizikai. Ez az a mély, önfeláldozó kimerültség, amit csak az ismer, aki teljes szívéből másokért él. A tanítványok kétségbeesésükben elfelejtik, hogy a mester azért aludt, mert minden idejét és energiáját arra áldozta, hogy törődjön velük és az emberekkel és nem azért, mert közömbösen és lenézően szemlélte az embereket.
És amikor a tanítványok kétségbeesve kiáltanak: „Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk?”, Ő felkel. A vihar jóllehet sokkal hangosabb volt, de Ő nem a vihar zajaira, hanem az övéi segélykiáltására ébredt fel. Milyen csodálatosan szerető szívről tesz ez tanúbizonyságot. Nem dorgálja őket először. Előbb a viharhoz szól, nem hozzájuk. A természetnek parancsol: „Csend legyen! Hallgass el!” – és minden lecsendesedik. A szél megáll, a hullámok kisimulnak, a vihar szertefoszlik.
Aztán hozzájuk fordul, és kérdez: „Miért féltek ennyire? Hát még mindig nincs hitetek?”
Ma is szólnak ezek a kérdések. Hiszen mi is hasonló csónakokban ülünk. Rettegünk a jövőtől, háborús hírektől, betegségtől, összeomló kapcsolatoktól, kiürült bankszámlától. És néha úgy tűnik, mintha Jézus nem reagálna. Mintha aludna.
Pedig Ő tudja, mi történik. És Ő nemcsak Isten, hanem ember is volt. Átérezte, mit jelent kimerültnek, túlterheltnek, kitépettnek lenni. Éppen ezért van hatalma szólni hozzád is: „Csend legyen!”
Nem mindig a körülmények csendesednek el elsőként. Van, hogy előbb a szívedben lesz béke. A legnagyobb csoda talán nem is az, amikor a vihar megszűnik… hanem amikor a szíved belsejében csend lesz. Amikor nem a félelemé az utolsó szó, hanem a bizalomé.

Ima: Uram Jézus Krisztus, köszönöm, hogy Te magad is elfáradtál, hogy megérts engem, amikor én is kimerült vagyok.
Köszönöm, hogy szolgáltál, hogy tanítottál, hogy éjszakákon át az Atyával voltál, és mégsem tartottál vissza semmit önmagadból. Köszönöm, hogy ott vagy a hajóm mélyén, akkor is, ha nem látlak.
Szólj hozzám is, Uram: „Csend legyen!” Csendesítsd le bennem a félelmet, a kételyt, a kapkodást.
Taníts bízni Benned akkor is, ha nem látom azonnal a megoldást. Mert Te vagy az, aki érted a viharokat, és hatalmad van felettük. Jézus Krisztus nevében, Ámen.