Az Istentől kapott társ

Majd ezt mondta az Örökkévaló Isten: „Nem jó Ádámnak, ha egyedül él! Alkotok számára egy hozzá illő segítőtársat. Mózes első könyve 2. fejezet 18. vers



Amikor Isten a teremtés hajnalán végignézett mindazon, amit alkotott, mindent „jónak” talált. A csillagok fényét, a tenger mélységét, az erdők zsongását. Volt azonban egy pillanat, amikor az Alkotó szokatlan megállapítást tett: „Nem jó...”
Gondoljunk bele: Ádám egy tökéletes kertben élt. Nem volt betegség, nem volt stressz, nem voltak anyagi gondok. Mégis, a teljesség közepén ott tátongott egy hiány. Nem egy hobbi, nem egy munka és nem is egy háziállat hiányzott. Egy másik ember hiánya volt ez. Isten ekkor mondta ki az alapigazságot: „Nem jó az embernek egyedül.”
Miért pont egy „segítőtárs”?
A magyar nyelvben a „segítőtárs” szóról olykor egy asszisztens jut eszünkbe, aki csak a keze alá dolgozik a főnöknek. De a Biblia eredeti szövege itt az "ezer k’negedo" kifejezést használja. Ez a „segítség” egyáltalán nem alárendeltséget jelent. Tudod, kit nevez még a Biblia ’ezer-nek? Magát Istent, amikor a bajban lévő ember mellé áll. Például: Lelkünk az Örökkévalót várja,
ő segít (ezer), és ő véd meg minket! 33. zsoltár 20. vers)
Ez a segítség tehát erőt jelent. Olyan társat, aki:
Tükröt tart: Aki úgy ismer minket, ahogy senki más, és segít, hogy jobbá váljunk.
Védőbástya: Aki akkor is bátorít minket, amikor mi már feladnánk.
Kiegészítés: Aki ott erős, ahol mi gyengék vagyunk.
Sir Winston Churchill egyszer azt mondta a feleségéről, Clementine-ról: „Életem legfontosabb döntése az volt, amikor meggyőztem, hogy jöjjön hozzám feleségül.” Churchill tudta, hogy a világformáló döntései mögött ott volt egy sziklaszilárd jelenlét, aki nélkül a történelem kereke talán másfelé fordult volna.
A házasság nem önmegvalósítás, hanem szövetség.
A mai világ azt tanítja: „Keress valakit, aki boldoggá tesz!” Isten azonban azt mondja: „Alkotok valakit, akivel egymást építitek.” A házasság hete nem a tökéletes romantikáról szól, hanem arról a bátorságról, hogy két esendő ember szövetséget köt: „Nem hagylak egyedül a harcmezőn.” Ha ezt megérted rádöbbensz, hogy a hímsovinizmus éppen úgy zsákutca, mint a feminizmusnak az a szélsőséges megnyilvánulása, amely úgy gondolja, hogy a nők akkor lehetnek csak igazán nők, ha a férfiakon uralkodnak.
A magány nem az egyedülléttel kezdődik, hanem ott, amikor egy fedél alatt élünk valakivel, de már nem vagyunk egymás „segítőtársai”. Isten azonban ma is kész megújítani ezt a „nem jót”. Ő nemcsak Ádámnak alkotta Évát, hanem ma is képes a megfáradt kapcsolatokba életet lehelni.


IMA: Mennyei Atyám, köszönöm, hogy nem magányra teremtettél minket. Köszönöm a társamat, akit mellém adtál az élet útján. Bocsáss meg, amikor természetesnek vettem a jelenlétét, vagy amikor kritika lett a segítségem helyett. Adj nekem ma alázatos szívet, hogy valódi segítőtárs lehessek: aki emel, aki bátorít és aki szeretettel tükrözi vissza a Te kegyelmedet. Áldd meg a házasságokat, és gyógyítsd meg a sebeket, hogy újra megtapasztaljuk: veled és egymással minden sokkal jobb. Jézus Krisztus nevében, Ámen.

Amikor a taps csapdába ejt

Az emberektől való félelem csapdába ejt, de aki az Örökkévalóban bízik, megmenekül.      Példabeszédek könyve 29. fejezet 25. vers



A 19. század végén élt egy kötéltáncos, Charles Blondin, aki azzal vált világhírűvé, hogy egy vékony kötélen egyensúlyozva kelt át a Niagara-vízesés felett. Egyszer megkérdezte a tömeget: „Hiszitek, hogy át tudok vinni egy embert a túloldalra egy talicskában?” A tömeg ujjongva ordította: „Igen!” Ám amikor Blondin odafordult az egyik leghangosabb éljenzőhöz, és megkérte, hogy üljön bele a talicskába, az illető azonnal meghátrált.
A tömeg tapsa olcsó volt. Ott, a vízesés felett Blondinnak nem a rajongók véleményére volt szüksége, hanem egy olyan alapra, amely nem remeg meg a lába alatt.
Sokan éljük úgy az életünket, mint az az ember a tömegben: a környezetünk elvárásaihoz igazítjuk a lépteinket, és észre sem vesszük, hogy közben egy kalitkába zártuk magunkat.
A pszichológia „külső kontrollos” személyiségnek hívja azt, aki az önbecsülését mások visszajelzéseiből építi fel. A Biblia egyszerűbben hívja: csapda. A csapda lényege, hogy kezdetben biztonságosnak tűnik, de végül mozgásképtelenné tesz.
Ha a főnököd elismerésétől, a házastársad hangulatától vagy a közösségi média lájkjaitól teszed függővé a belső békédet, akkor átadtad a gyeplőt. Olyan leszel, mint egy hajó, amelynek nincs horgonya: bármilyen szélirány (vagy vélemény) érkezik, az magával sodor.
Ha félsz a kritikától, el fogod halasztani a nehéz, de szükséges döntéseket. Az emberektől való félelem eltorzítja a látást: a problémák nagyobbnak tűnnek, Isten pedig kisebbnek.
A megoldás nem az, hogy érzéketlenné válunk mások iránt. A titok a fókuszváltásban rejlik.
Aki az emberektől fél, az attól tart, mit veszíthet (elismertséget, kényelmet).
Aki az Úrban bízik, az arra figyel, mit kapott (identitást, örök szeretetet).
Amikor az Istenbe vetett bizalom lesz az életed fundamentuma, a környezeted véleménye átkerül a „tanács” kategóriába a „törvény” kategóriájából. Meghallgatod, de nem az uralkodik feletted. Megmenekülni itt nem feltétlenül a nehézségek elkerülését jelenti, hanem azt a belső szabadságot, hogy akkor is egyenesen tudsz járni, ha senki sem tapsol.


Ima: Atyám, bocsásd meg nekem, hogy oly sokszor fontosabb volt számomra az emberek elismerése, mint a Te szavad. Beismerem, hogy a megfelelési kényszer gúzsba kötötte a szívemet, és elvette a bátorságomat. Köszönöm, hogy nálad nem kell szerepeket játszanom. Kérlek, erősíts meg ma belülről! Hadd legyen a Te szereteted az a szilárd talaj, amin állok. Adj bölcsességet, hogy tiszteljem az embereket, de csak Téged féljelek. Szabadíts fel a láthatatlan láncok alól, hogy azzá válhassak, akinek Te elterveztél. Jézus Krisztus nevében, Ámen.