Leginkább akkor tudatosul bennünk leginkább, hogy mennyire halandók vagyunk, amikor megállunk valakinek a földi maradványai mellett egy temetési szertartáson.
Pál apostol rámutat arra, hogy a földi életünk és testünk mulandó, sátorkészítőként a sátor példáját hozza szemléltetésül.
Lehet akármennyire jó szakember valaki, készíthet akármilyen jó sátrat, az idő vasfoga meg fogja emészteni azt.
Ebből fakad a mi egész lényünket érintő sóvárgás a mennyei, az örökkévaló után.
Amikor valaki, aki Isten gyermeke volt élete során, kileheli az utolsó leheletét, nem a halál, hanem az élet fogadja be őt.
A mi földi vándorutunk, „sátoros” kalandunk véget ér és hazaérkezünk abba az új otthonunkba, amit Krisztus készített nekünk. ( János evangéliuma 14. fejezet 2. vers)
A földi életünk lehet gazdag és teljes, ha Istenből merítjük örömünket, örülhetünk az emberi kapcsolatainknak, munkánknak és a Krisztust dicsőítő szolgálatunknak.
Ezek viszont csak előízei annak a dicsőségnek, boldogságnak, ami vár ránk az Isten országában.
Gyakran, amikor szembesülünk saját hallhatatlanságunkkal, talán úgy érezzük, maradnánk még ebben az ismert világban, azokkal, akiket szeretünk és családunknak tartunk.
Keresztény emberekként viszont nem úgy gyászoljuk azokat, akik előre mentek, mint akiknek nincsen reménységük. Mi tudjuk, hogy életünk legjobb része, még előttünk van.
IMA: Istenünk, a földi testünk sátora, talán sokunknak már repedezik, szakadozik. Készíts fel minket arra a mennyei valóságra, amire hívod minden gyermeked. Segíts, hogy ez a reménység erősítsen minket minden nap. Krisztus nevében, Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése