27. zsoltár 1. vers
A sötétség nem csupán a nappalok végét jelenti. A szív sötétsége, a félelmek, a bizonytalanság, a veszteség fájdalma vagy a holnap ismeretlensége néha sokkal nyomasztóbban ül ránk, mint az éjszaka maga. Dávid szava mégis olyan bátorsággal szólal meg ebben a zsoltárban, hogy szinte beleremeg a lelkünk:
„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék?”
Amikor valaki azt mondja: „Kitől félnék?”, gyakran feltételezzük, hogy olyan ember beszél, akinek az élete biztonságban van, akit nem ér baj, és minden jól alakul körülötte.
Dávid azonban, amikor ezeket a sorokat írja, nem egy trónon ülő, megelégedett uralkodóként beszél. Nem a kényelemből fakad ez a bizalom, hanem a küzdelmek közepette forrt ki.
Dávid hosszú éveken át bujkált, rejtőzködött. A fiatalon felkent királyt egy olyan ember üldözte (Saul király) , akitől Isten Lelke már eltávozott, és akinek lelkét megszállta az irigység, a féltékenység és a gyilkos indulat. Dávid mindezt ártatlanul szenvedte el. Nem lázadt, nem bántotta Sault, még akkor sem, amikor lehetősége lett volna rá. El tudod képzelni ezt? Évekig futni valaki elől, akinek egyszer még zenéltél, aki előtt hűségesen szolgáltál, aki történetesen az apósod volt, a feleséged apja és akit most egyre inkább felemészt a sötétség...
És mégis épp ez az, amiért ezek a szavak nem gyengeségből fakadnak, hanem a megtört szivből, ami az üldöztetés tüzében tisztult meg. Dávid nem azért mondta, hogy „kitől félnék?”, mert nem volt mitől, kitől félnie? Azért szólt igy a Szentlélek által, mert Isten jelenléte erősebb volt benne, mint a körülmények fenyegetése.
Ő már látta Isten szabadítását az oroszlán és a medve ellen. Látta, hogy hogyan győzte le Isten a majdnem három méter magas Góliátot egy aprócska kő segítségével, és megtapasztalta, hogy amikor minden emberi biztonság összeomlik, Isten akkor is hűséges marad. Dávid nem a félelemmentes életet hirdeti, hanem azt az Istenbe vetett bizalmat, ami képes legyőzni a félelmet, még akkor is, ha az nap mint nap kopogtat az ajtón.
A zsoltár mögött ott van egy döntés: nem a körülményeim határozzák meg a lelkem állapotát, hanem az, hogy kiben bízom. Dávid hite nem a felszínen, hanem a sötét mélység körülményeiben formálódott ki. Ott, ahol emberileg nem maradt más, csak Isten.
Ez a fajta bizalom csak akkor születik meg, ha az ember eljut arra a pontra, ahol minden más kapaszkodó eltűnik. Ott, a barlangok mélyén, a gyengeség, a fájdalom és a csalódás között Isten nemcsak válasz, hanem a világosság maga lett Dávid számára. És ha ott elég volt Isten, akkor bárhol elég lehet.
IMA: Istenem, Dávid története által emlékeztetsz engem arra, hogy a Te hűséged nem a könnyű időkben válik nyilvánvalóvá, hanem a próbákban. Amikor üldöztetés érte, Te voltál a rejtekhelye. Amikor nem értette, mi történik, Te voltál a reménysége. Amikor félt, akkor is Benned bízott. Taníts engem is úgy bízni Benned, mint Dávid: nem a körülményeim, hanem a Te jelenléted alapján. Légy az én világosságom, amikor sötétség vesz körül. Légy az én segítségem, amikor senki sem ért meg. Légy az én erőm, amikor már nem tudok tovább menni. Uram, ha Te velem vagy, nincs okom félni. Jézus Krisztus nevében. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése