A vigasztaló Isten

Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk nyomorúságukban másokat azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéséből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. Korintusiakhoz irt második levél 1. fejezet 3-5. versek



Olyan sok ember vár vigasztalásra a mai világban. Nemcsak azok sírnak, akik gyengék. Sírnak azok is, akik túl sokáig tettek úgy, hogy ők sebezhetetlenek.
Az egyedülálló anya, aki csendben zokog a fürdőszobában, mert a gyerekek előtt nem lehet összetörni. A feleség, aki mosolyog a vasárnapi ebédnél, miközben belül már rég darabokra esett. Azok, akik évek óta hordoznak egy veszteséget, amit senki nem ért meg.
És ott vannak azok is, akik már nem is tudnak sírni, mert túl régóta fojtják vissza a könnyeiket.
De miért nem előzi meg Isten a nyomorúságot? Miért nem ment meg minket a fájdalomtól, ha ennyire szeret?
A válasz nem könnyű, de igaz: Isten nem a szenvedést akarja, hanem a mélyebb munkát elvégezni bennünk.
Amikor sírsz, Isten nem a könnyeidet nézi, hanem a szívedet. Azt, amit a fájdalom mélyén formál benned. A csendben megszülető hitet. Az együttérzést, amit a saját sebeid eredményeztek benned. A melegséget, amit azok iránt érzel, akik ugyanazt élik át, amit te is átéltél.
Isten célja nem az, hogy összetörj, hanem hogy olyan emberré válj, aki már nem csak túlél, hanem áldássá válik. Van szülő, aki a széltől is meg akarja óvni a gyermekét, amikor pedig a gyermeknek a saját lábán kellene megállnia, kiderül, hogy a gyermek életképtelen. Nem tanulta meg hogyan kell kezelnie a kihívásokat, mit jelent az érettség és a függetlenség és arról is vajmi kevés fogalma van, hogy mit jelent az együttérzés.
Isten nem ilyen szülő. Ő megengedi, hogy nehézségekkel, szenvedéssel, veszteséggel is szembe találjuk magunkat, hogy ezek által formáljon minket.
Könnyű szeretni, amikor minden rendben van. De akkor szeretni, amikor darabokban vagy? Akkor imádkozni, amikor csönd van és az Isten hallgat? Akkor bízni, amikor semmi nem történik úgy, ahogy remélted? Az már Isten munkája benned. És ott kezdődik a valódi átalakulás.
Nem fogsz örökké sírni. A Szentírás azt mondja: „Amint bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéséből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által.” (2Kor 1:5)
A fájdalmad nem céltalan. A sebed nem értelmetlen.
És az, ami most fáj, egyszer egy másik ember reménye lehet, mert te tudni fogod, hogyan lehet ott lenni mellette és hogyan lehet hatékonyan vigasztalni. Te fogod tudni, hogyan kell meghallgatni anélkül, hogy kéretlen tanácsot osztogatnál. Te fogod tudni, hogyan kell átölelni úgy, hogy az szavak nélkül is gyógyítson. Mert te is ott voltál hasonló helyzetben és Isten veled volt. És most te leszel a vigasz másnak.


IMA: Uram, nem értem mindig, miért engeded meg a könnyeket, de ma szeretném elhinni, hogy minden könnycseppnek értelme, haszna és jelentősége van az örökkévalóság szempontjából.
Köszönöm, hogy Te nem a szenvedést kívánod nekem, hanem az érettséget, a mélységet, a szeretetet.
Adj nekem bátorságot végig menni ezen az úton. Ne engedd, hogy bezárkózzak a fájdalomba, hanem nyisd meg a szívem mások felé is. Használd a sebeimet, Uram, és formálj belőlük valami szépet.
Engedd, hogy a fájdalmamból ne keserűség nőjön, hanem együttérzés. Hogy a gyengeségem helyén a Te erőd legyen látható. Hadd tudjam mondani: Ezért is hálás vagyok. Mert Te ott voltál. Jézus Krisztus nevében, Ámen.