Amikor a tegnap gyásza elvakítja a holnapod

Az Örökkévaló ezt mondta Sámuelnek: „Meddig bánkódsz még Saul miatt? Már határoztam felőle: nem lesz többé Izráel királya. Töltsd meg az olajtartódat, és indulj el, mert Betlehembe küldelek, Isaihoz! Az ő fiai közül választottam új királyt magamnak.” De Sámuel ezt kérdezte: „Hogyan mehetnék oda? Ha Saul megtudja, biztosan megölet engem!” „Vigyél magaddal egy üszőborjút, és ezt mondd: »Azért jöttem, hogy az Örökkévalónak áldozzak.« 3Hívd meg Isait az áldozatra, azután majd megmondom, mitévő legyél. Azt kend fel királynak, akit mutatok neked!” Sámuel engedelmeskedett, és az Örökkévaló szava szerint elment Betlehembe. Amikor megérkezett, a város vezetői félve kérdezték: „Sámuel, békés szándékkal jöttél?” „Igen — felelte ő —, békés szándékkal. Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az Örökkévalónak. Szenteljétek meg magatokat, és ti is jöjjetek el, amikor az áldozatot bemutatom!” Isait és a fiait is megszentelte Sámuel, és meghívta az áldozat bemutatására. Sámuel első könyve 16. fejezet 1-5. versek





Néhány évvel ezelőtt bejárta a világsajtót egy megható, mégis elgondolkodtató történet egy idős japán katonáról, Hiroo Onodáról. Ő volt az az ember, aki a második világháború után még harminc évig élt és bujkált a Fülöp-szigetek dzsungelében, fegyverrel a kezében, készen a harcra. Hiába dobtak le repülőgépekről szórólapokat a békeszerződés híréről, hiába küldtek utána rokonokat, ő szentül hitte, hogy a háború még tart. Harminc évig élt bezárva a múlt egy olyan fejezetébe, ami a valóságban már régen lezárult.
Olyan könnyű nevetni vagy csodálkozni ezen a katonán. De ha őszinték vagyunk magunkhoz, sokszor mi is pontosan ugyanezt tesszük a saját életünkben. Lelki értelemben a dzsungelben bujkálunk, és egy olyan helyzetet, kapcsolatot, veszteséget vagy éppen egy elszalasztott lehetőséget gyászolunk, amin már nem lehet változtatni. Benne ragadunk a tegnap forgatókönyvében, miközben az élet már rég továbblépett.
Sámuel próféta könyvének 16. fejezetében egy óriási szellemi és vezetői krízis közepébe csöppenünk. Saul, az első király, akit maga Sámuel kent fel, végleg elbukott. Isten lezárta Saul uralkodásának fejezetét. És mit csinál a próféta? Gyászol. Bánkódik. Össze van törve. Nemcsak egy embert sirat, hanem a saját elszállt reményeit, a befektetett munkáját és azt a jövőképet, amit ő maga képzelt el Izráelnek.
Ekkor tör meg a csend, és Isten egy olyan kérdéssel szembesíti, ami ma egyenesen a mi szívünkig hatol: „Meddig bánkódsz még Saul miatt? Már határoztam felőle... Töltsd meg az olajtartódat, és indulj el!”
Nézzük meg ennek a mondatnak a mélységeit, mert ha megértjük, az teljesen átírhatja a jelenünkhöz való hozzáállásunkat:
1. Van egy pont, ahol a gyásznak át kell adnia a helyét a jövőnek

A pszichológia jól ismeri a gyász folyamatát, és a Biblia sem tiltja meg a szomorúságot, gyászt. Sőt elismeri, hogy ideje van a gyásznak és a szomorkodásnak. Sámuel fájdalma jogos volt. De van egy láthatatlan határvonal a sebek feldolgozása és a múltban való beragadás között. Isten kérdése – „Meddig?” – nem érzéketlenség. Ez egy ébresztő. Azt jelenti: van az a pont, ahol a múlt feletti rágódás már nem feldolgozás, hanem bénultság.

A héber szövegben az „olajtartó” kifejezésre a keren szót használja a Szentírás, ami szó szerint „szarvat” jelent (állati szarvból készült olajtartó edényt). Sault korábban egy törékeny cserépedényből (pak) kente fel Sámuel, ami az emberi esendőséget és a mulandóságot szimbolizálta. Most viszont Isten azt mondja: hozd a szarvat – ami a zsidó gondolkodásban a stabilitás, az erő és a megrendíthetetlenség jelképe. Isten azt üzente Sámuelnek: „Igen, az emberi terved összetört, mint a cserép. De az Én tervem szilárd, mint a szarv. Indulj el!”

2. A félelem mindig a megszokottba akar tartani

Amikor Isten kiadja a parancsot, hogy Sámuel menjen Betlehembe, a prófétából előtör a bénító félelem: „Hogyan mehetnék oda? Ha Saul megtudja, biztosan megölet engem!” Milyen megdöbbentő! A hatalmas Sámuel, aki korábban egyedül állt ki hadseregek ellen, most retteg egy bukott király bosszújától.
Amikor Isten arra kér, hogy lépjünk tovább – hogy lépjünk ki egy mérgező helyzetből, kezdjünk új életet, vagy merjünk újra bízni egy csalódás után –, a félelem azonnal menetrendszerűen megérkezik. A félelem azt suttogja: „A változás veszélyes. Maradj inkább a dzsungelben, a megszokott fájdalom még mindig biztonságosabb, mint az ismeretlen holnap.” De Isten nem hagyja Sámuelt a félelmében: ad neki egy gyakorlati lépést, egy fedősztorit – az áldozat bemutatását –, ami megvédi őt, de a lényegen nem változtat: menni kell. Isten nem a kockázatmentes életet ígéri, hanem a jelenlétét a kockázatok közepette.

3. Az új kezdet sokszor a legjelentéktelenebb helyen vár

Sámuel megérkezik Betlehembe. A város vezetői remegve fogadják, mert a próféta érkezése általában ítéletet jelentett. De Sámuel megnyugtatja őket: „Békével jöttem.” És meghívja Isait (Jesszét) és fiait az áldozatra.
Gondoljunk bele: a jövő királya, aki megváltoztatja majd a világtörténelmet (Dávid), ott él egy apró, jelentéktelen faluban, egy egyszerű pásztorcsaládban, miközben a próféta még a fővárosban siratja a múltat. Hányszor keressük a megoldást a régi, nagy, látványos helyeken, miközben Isten már valami egészen újat készít elő a háttérben, egy olyan helyen, amire sosem gondolnánk?
Hol van ma az olajtartód?
Akár évtizedek óta hívő ember vagy, akár most keresed az utad és az életed értelmét, ez az igeszakasz egyetlen kérdésbe sűríthető: Mi a te „Saulod”?
Mi az a dolog, ami felett még mindig bánkódsz? Egy elrontott házasság? Egy csődbe ment vállalkozás? Egy múltbeli bűn, amit nem tudsz megbocsátani magadnak? Egy pozíció, amit elveszítettél? Isten ma szeretettel, de határozottan rád néz, és azt mondja: Már döntöttem felőle. Vége van. Engedd el.
Ne várd meg, amíg a bánat teljesen felemészti a jelenedet. Isten raktára nincs kifogyva az új lehetőségekből. Töltsd meg az olajtartódat – vedd elő a hitedet, az optimizmusodat, a bizalmadat –, és indulj el! Mert Isai fiai között – ott, ahol most még nem is látod – Isten már kiválasztotta a te következő fejezetedet.

IMA: Mennyei Atyám, Te látod a szívemet, és pontosan tudod, milyen nehezen engedem el a múltat. Bocsásd meg, hogy sokszor hosszabban gyászolom a veszteségeimet és a meg nem valósult terveimet, mint amennyire bízom a Te jóságodban. Adj nekem bátorságot, hogy lezárjam életem azon fejezeteit, amelyeket Te már lezártál. Amikor elönt a félelem a jövőtől vagy az újrakezdéstől, emlékeztess arra, hogy a Te terveid megrendíthetetlenek. Segíts felállni a tegnap romjai mellől, megtölteni az olajtartómat hittel, és elindulni oda, ahová Te küldesz engem. Hiszem, hogy a legszebb fejezetek még előttem állnak. Jézus Krisztus nevében, Ámen.