A munka istentisztelete

Ezután Pál továbbment Athénból Korinthusba, ahol találkozott egy Akvila nevű zsidó férfival, aki Pontuszból származott. Mivel Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, Akvila — a feleségével, Priszcillával együtt — kénytelen volt máshová költözni. Nem sokkal Pál előtt érkeztek Itáliából Korinthusba.
Pál meglátogatta őket, és attól kezdve náluk is lakott. Mivel Pálnak is sátorkészítő volt a mestersége, ezután együtt is dolgoztak.
Apostolok Cselekedetei 18. fejezet 1-3. versek



Amikor Pál elhagyta Athént, valószínűleg nem volt túl jó kedvében. Az intellektuális elit kinevette, a küldetése ott nem hozott átütő sikert, ráadásul teljesen egyedül volt. Korinthusba, ebbe a nyüzsgő, bűnös, zajos kikötővárosba már így érkezett meg: „erőtlenség, félelem és nagy rettegés között” (1Kor 2,3)
Eközben a birodalom másik felén, Rómában egy házaspár, Akvila és Priszcilla élete egyik pillanatról a másikra darabokra tört. Claudius császár kiadott egy igazságtalan, antiszemita rendeletet, amivel minden zsidót kiűzött a fővárosból. Képzeld el őket: ott kellett hagyniuk az otthonukat, a bejáratott vállalkozásukat, a barátaikat, és menekültként, nincstelenül kellett útnak indulniuk. Miért engedte ezt Isten? Hogy lehet ebben szeretet? bizonyára ők is feltették ezeket a kérdéseket, miközben a megmaradt holmijukat pakolták a szekérre.
Amikor Akviláék megérkeztek Korinthusba, és Pál is beesett oda fáradtan, a két életút pontosan ugyanabban a kereszteződésben találkozott. Ha nincs Claudius igazságtalan rendelete, és ha Pál athéni missziója zajos siker, ez a találkozás soha nem jön létre. Isten a császár gonosz döntését és Pál pillanatnyi helyzetét használta fel arra, hogy összehozza a korai egyház egyik legszorosabb, legmegtartóbb szövetségét.
Amikor Isten gyermekeként egy csapás ér, azonnal azt hihetjük, hogy Isten elhagyott minket. Pedig sokszor az a helyzet, hogy Isten nem elhagyott, hanem átpozicionált. Egy fájdalmas, kényszerű költözés, egy elveszített állás, egy váratlanul bezárult ajtó gyakran nem a végállomás, hanem a kapu egy olyan szövetséghez és küldetéshez, amit a régi helyeden soha nem találtál volna meg.


Aztán van a történetnek egy másik, nagyon hétköznapi, mégis gyönyörű részlete: „Mivel Pálnak is sátorkészítő volt a mestersége, ezután együtt is dolgoztak.”

Képzeld el a helyzetet! A pogányok nagy apostola, a történelem leglángolóbb elméjű teológusa nem egy katedrán ült, hanem egy apró, poros műhelyben, és durva kecskeszőrből készült sátorlapokat szabott és varrt, miközben a keze tele volt vízhólyagokkal és szálkákkal.

Még a legkiválóbb rabbiknak is volt kétkezi munkájuk. Miért? Mert a zsidó gondolkodásban a hétköznapi munka nem egy alantas dolog, amiből csak a számlákat kell befizetni, hanem az istentisztelet része. A héber avodah szó egyszerre jelent munkát és imádatot.

Sokan hordoznak magukban egy belső feszültséget: „Szeretnék valami nagyot tenni Istenért, de helyette csak a mindennapi taposómalomban őrlődöm. Dolgozom, takarítok, számlákat fizetek, unalmas feladatokat végzek.” Úgy érezzük, a hétköznapi munka akadályozza a szellemi életünket.

De Pál, Akvila és Priszcilla példája megmutatja, hogy ez nem így van. A sátorkészítő műhely nem egy kényszerű kitérő volt a misszióban, hanem maga a misszió része volt. Ott, a nehéz fizikai munka közben, a tűt fogva és sátort öltögetve, sátorcölöpöket faragva, a munkaasztal mellett beszélgették át a legmélyebb teológiai kérdéseket. Ott bátorították egymást, ott imádkoztak a betérő vevőkért, ott születtek meg a korinthusi egyház alapjai. A hétköznapi, látszólag jelentéktelen „sátorkészítésed” közben Isten ugyanolyan közel van hozzád, mint vasárnap a gyülekezetben. A munka ugyanúgy az istentisztiszteleted része lehet.

1938 decemberében egy fiatal brit tőzsdeügynök, Nicholas Winton éppen a sítúrájára készült Svájcba, amikor egy barátja váratlanul felhívta Prágából, és azt mondta: „Ne menj Svájcba, gyere inkább ide, szükségem van rád.” Winton bosszús volt, hogy a pihenését egy ilyen kényelmetlen, fárasztó és veszélyes útra kell cserélnie. De elment. És mert hagyta, hogy az életét „kizökkentsék”, Prágában meglátta a menekült zsidó gyerekek sorsát, és a következő hónapokban 669 gyermeket mentett meg a holokauszttól a saját szervezésében. Később azt mondta, hogy élete legnagyobb értelmét annak a „kéretlen, zavaró kitérőnek” köszönheti.

Ha ma úgy érzed, hogy kiűztek a „Rómádból” – abból az élethelyzetből, ahol biztonságban voltál –, és most egy idegen „Korinthusban” kell újraépítened mindent, vagy ha belefáradtál az unalmas, mindennapi sátorkészítésbe, ne csüggedj el!

Isten nem veszítette el a fonalat. Ő a háttérben már készíti a találkozásokat. Talán pont ott, a mindennapi munka közben, a legváratlanabb helyen fog összekötni olyan emberekkel, akikkel együtt valami olyasmit fogsz felépíteni, ami túlmutat rajtad. Bízz a folyamatban, és tedd a dolgodat hűséggel ott, ahol most vagy!

IMA: Mennyei Atyám, köszönöm Neked, hogy az én életem térképe is a Te kezedben van. Bevallom, hogy amikor váratlanul változnak a dolgok, amikor igazságtalanság ér, vagy amikor kényszerű pályára kerülök, hajlamos vagyok megijedni és azt hinni, hogy elfelejtettél. Bocsásd meg a kishitűségemet! Köszönöm, hogy a bezárt ajtók mögött is Te készíted az utamat, és hogy az igazságtalan csapásokat is képes vagy a javamra fordítani. Kérlek, adj nekem hűséget a mindennapi, apró feladataimhoz, a „sátorkészítésemhez”. Hadd lássam meg a munkámat és a kapcsolataimat a Te szemeddel! Adj erőt a kitartáshoz, és nyisd meg a szememet azokra az emberekre, akiket Te rendeltél mellém ebben az időszakban. A Jézus Krisztus nevében imádkozom, Ámen.