Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. János evangéliuma 8. fejezet 36. vers
A kék égből halk szellőrezdülésre úgy hulltak rám aranyló levelek.
Az ősz köszöntött, mert nem vettem észre.
S fülembe súgta: „Megismertelek.”
„Kies tavasz hiába hódított el,
enyém maradt a szíved ritmusa.
Enyém maradt a dalaid zenéje.
Halálba hull a győzelmes tusa.
Valami nagy tavaszi álom éget,
de lábad ősz-avarban botlik el.
Krisztust követnél, égi fényességet.
De föld kötöz és roskadozni kell.
Csak roskadozz, tündöklő eszményképnek
idétlen, torz valósággyermeke!
Ha majd a kínlódások összetépnek,
ájultan hullsz a két kezembe te,
s az őszi erdő újra dalra zendül,
sebzett szívedre száz szépség szakad.
Nem, nem én nyújtom ki a kezem érted…
sápadtan, sírva, visszajössz magad.”
Hallgatva mentem át a néma kerten
és minden fájt: a cél, a szép, a szent,
melyet én, nyomorult, kitűzni mertem,
hogy elmaradjak roskadozva lent.
Minden úgy fájt. De akkor jött a Mester.
Karjába vett, mint síró gyermeket.
Szava szelíd kötés volt sebemre:
„Nem! Higgy neki! Hisz elvégeztetett.
Ősztől és téltől, minden ellenségtől,
önmagadtól is megmentettelek.
Hasztalan hullnak kéklő messzeségből
Szívedre sárgult őszi levelek.”
Túrmezei Erzsébet verse
IMA: Istenem, olyan jó tudni az őszi elmúlásban is, hogy Te örök élettel és reménységgel ajándékoztad meg gyermekeidet. Dicsőítelek ezért, Krisztus nevében, Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése