A növekedés fájdalmai

Azokban a napokban, amikor a tanítványok száma nagyon megnövekedett, feszültség támadt a gyülekezeten belül a görög kultúrát követő és a héber hagyományokhoz ragaszkodó zsidók között. Az előbbiek panaszkodtak, hogy a közülük való özvegyasszonyokat mellőzik, és nem osztják be ugyanúgy a mindennapi szolgálatokra, mint a hébereket. Ekkor a tizenkét apostol összehívta az egész gyülekezetet, és azt mondta: „Nem lenne helyes, ha elhanyagolnánk Isten üzenetét az asztaloknál való felszolgálás kedvéért. Ezért válasszatok ki magatok közül hét férfit, akikről a többieknek jó véleménye van, és akik be vannak töltve Szent Szellemmel és bölcsességgel. Rájuk fogjuk bízni a felszolgálás munkáját. Mi pedig továbbra is minden időnket arra fordítjuk, hogy imádkozzunk, és hogy Isten üzenetét tanítsuk és hirdessük.” Apostolok Cselekedetei 6. fejeze 1-4. vers



Azt hiszed, ha mindent jól csinálsz, az életedben végre csend és béke lesz. Aztán jön a pofon. Pontosan akkor, amikor a dolgaid kezdenek beindulni – a vállalkozásod növekszik, a gyerekeid száma gyarapszik, a feladataid szaporodnak –, hirtelen robban a feszültség. És a legfájóbb az, hogy a kritika nem kívülről jön, hanem azoktól, akik a legközelebb állnak hozzád.
A növekedésnek van egy titka, amit senki sem akar hallani: a siker mindig újfajta problémákat szül.
Nézd meg a történelem egyik legnagyobb szervezőjét, Henri Dunant-t, a Vöröskereszt alapítóját. Amikor a mozgalma robbanásszerűen növekedni kezdett, hirtelen elöntötték a gyakorlati feladatok. Egyszerre kellett sebesülteket ápolnia, adományokat kezelnie, és európai uralkodókkal tárgyalnia. Majdnem összeomlott a súly alatt. Miért? Mert nem tudott nemet mondani a kisebb feladatokra a nagyobb cél érdekében. Végül rájött: ha ő maga akar minden egyes leveses tálat kiosztani, a globális mentőakció fog elbukni. Létrehozott egy bizottságot Genfben, és a társainak is osztott ki feladatokat.
Pontosan ezt a kritikus növekedési krízist látjuk a korai gyülekezet életében is.
Képzeld el, hogy holnap a te gyülekezeted 3000 új, őszinte, újjászületett Krisztust követővel gyarapodna. Nagy öröm lenne, igaz? De mennyi felelősséget és megoldandó feladatot hozna magával. Talán be se férnének a jelenlegi templomod vagy gyülekezeted épületébe. Hogyan oldanád meg a tanitásukat és szerveznéd meg 3000 ember keresztelkedését? Hogyan szerveznéd meg belőlük a kisebb csoportokat? Kik vezetnék ezeket? Hogyan tudnád figyelemmel kisérni a fejlődésüket és segiteni őket a tanitványozás útján? A jeruzsálemi gyülekezetben már sokkal többen voltak 3000 embernél.
Nem üldözésről olvasunk most. Nem börtönről. Nem korbácsról. Nem külső támadásról.
Hanem belső feszültségről.
A tanítványok száma növekedett, de közben panasz támadt. A görög kultúrát követő zsidók úgy érezték, hogy az ő özvegyeiket háttérbe szorítják a mindennapi ellátásban. A héber hagyományhoz ragaszkodó zsidók talán észre sem vették, hogy valakik kimaradnak.
És ez nagyon is emberi.
Mert néha nem rosszindulatból sebez az ember. Néha egyszerűen azért, mert csak a saját körét látja. A saját nyelvét. A saját szokásait. A saját embereit. A saját fájdalmát.
De attól, hogy valami nem szándékos, még lehet valóságos seb.
Az özvegyek mellőzése nem apró szervezési hiba volt. A Tóra világában az özvegy, az árva és a jövevény védelme mindig Isten szívének közepén állt. Isten népe nem mérhette magát csak az énekeihez, az imáihoz vagy a tanításaihoz. Ahhoz is mérnie kellett magát, hogyan bánik azokkal, akik nem tudják megvédeni magukat.
Ez ma sincs másként.
Egy közösség lelki állapotát nem csak az mutatja meg, milyen erősen prédikál. Hanem az is, észreveszi-e azt, aki csendben kimarad. Aki nem hangos. Aki nem tudja kiharcolni magának a figyelmet. Aki nem ül az első sorban. Aki nem tud szépen beszélni a fájdalmáról, csak lassan eltűnik.
Az első gyülekezet egyik nagy próbája ez volt:
Tudnak-e úgy növekedni, hogy közben nem veszítik el az irgalmat?
Mert a növekedés könnyen elvakíthat. Az ember elkezd számokat nézni. Hányan jöttek. Hányan követnek. Hányan hallgatnak. Hányan csatlakoztak.
De Isten nemcsak a tömeget látja. Ő az özvegyet is látja a sor végén.
A tizenkét apostol ekkor összehívta az egész gyülekezetet. Nem söpörték szőnyeg alá a panaszt. Nem mondták: „Ne legyetek érzékenyek.” Nem mondták: „Most nagyobb dolgunk van, mint ezzel foglalkozni.” Nem mondták: „Aki igazán lelki, az nem panaszkodik.”
Ez már önmagában nagy tanítás.
Mert sok közösség nem attól betegszik meg, hogy vannak feszültségek. Hanem attól, hogy nem mernek őszintén szembenézni velük. Ennek hatására a feszültség addig gyülemlik, amig be nem következik a robbanás. A robbanás pedig mindig sok sérültet eredményez.
Ahol minden panaszt lázadásnak neveznek, ott előbb-utóbb a sebek elmélyülnek. Ahol minden fájdalmat hitetlenségnek bélyegeznek, ott az emberek megtanulnak csendben szenvedni. Ahol a vezetők fontosabbnak tartják a látszat békéjét, mint az igazságot, ott a béke csak festék a repedésen.
Az apostolok azonban bölcsen jártak el.
Azt mondták: „Nem lenne helyes, ha elhanyagolnánk Isten üzenetét az asztaloknál való felszolgálás kedvéért.”
Ezt könnyű félreérteni.
Nem arról van szó, hogy az asztaloknál való szolgálat alantas munka lett volna. Nem arról, hogy az ételosztás kevésbé lett volna szent. Nem arról, hogy az özvegyek ügye másodlagos volt.
Éppen ellenkezőleg.
Annyira fontos volt, hogy nem lehetett kapkodva, mellékesen, rosszul végezni.
Az apostolok felismerték: ha ők mindent maguk akarnak kézben tartani, akkor két dolog fog sérülni. Az Ige szolgálata és az emberek gondozása.
És sok szolgálat ma pontosan itt vérzik el.
Mert valaki mindent vinni akar. Mindent látni akar. Mindent ellenőrizni akar. Minden döntés nála fut össze. Közben lassan elfárad, megkeseredik, és már nem pásztorol, csak túlél.
Az irányitásvágy sokszor nem erő. Hanem félelem, vallásos ruhába öltözve.
Az apostolok nem mindent akartak maguk csinálni. Azt akarták hűségesen végezni, amire Isten őket elhívta.
Ez nagy különbség.
Nem minden jó feladat a te feladatod.
Lehet valami fontos, mégsem neked kell hordoznod. Lehet valami szent, mégsem neked kell kézben tartanod. Lehet valami sürgős, mégsem engedheted, hogy elvegye tőled azt, amit Isten rád bízott.
Az ellenség nem mindig bűnnel akar letéríteni. Néha túl sok jó dologgal.
Túl sok kérés. Túl sok elvárás. Túl sok apró probléma. Túl sok megfelelés. Túl sok „csak még ezt”.
És közben lassan elhanyagolod az imát. Elhanyagolod az Igét. Elhanyagolod a belső forrást. Már szolgálsz, de nem merítesz. Már adsz, de nem töltekezel. Már mozogsz, de nem hallasz és nem haladsz sehova.
Az apostolok ezt mondták:
„Mi pedig továbbra is minden időnket arra fordítjuk, hogy imádkozzunk, és hogy Isten üzenetét tanítsuk és hirdessük.”
Figyeld meg a sorrendet. Imádság és Ige. Nem stratégia és Ige. Nem szervezés és Ige. Nem láthatóság és Ige. Nem emberi lendület és Ige.
Imádság és Ige.
Mert az a vezetés, amelyik nem imából születik, előbb-utóbb emberi nyomássá válik. És az a tanítás, amelyik nem az Ige mélyéből fakad, előbb-utóbb csak vallásos beszéddé gyengül.
A gyülekezetnek nem csak ügyes emberekre volt szüksége. Nem csak jó szervezőkre. Nem csak olyanokra, akik gyorsan megoldanak egy problémát.
Azt mondták: válasszatok hét férfit, akiknek jó bizonyságuk van, és be vannak töltve Szent Szellemmel és bölcsességgel.
Ez megrendítő. Még az asztalok körüli szolgálathoz is Szent Szellemmel telt embereket kerestek.
Mi sokszor azt gondoljuk, hogy Szent Szellem csak a szószékhez kell. Csak prédikáláshoz. Csak nagy döntésekhez. Csak látványos szolgálatokhoz.
De az első gyülekezet szerint Szent Szellem kell az ételosztáshoz is. A panasz kezeléséhez is. A méltányossághoz is. A napi szolgálathoz is. Ahhoz is, hogy senki ne maradjon ki. Ahhoz is, hogy az asztal körül is Krisztus illata legyen jelen.
Mennyire ellentmond ez a sok esetben divatos, mai egyházpolitikai szemléletnek: " Mindegy az kicsoda, milyen ember, csak legyen jó szakember. Kit érdekel, hogy milyen élete, erkölcse van egy szociális vezetőnek, kit érdekel, hogy milyen élete van egy jó zenésznek, marketingesnek stb., ha a feladatot pénzért cserébe elvégzi nekünk? Talán éppen ebből a gondolkodásból fakad az is, hogy a mai keresztény egyházfelekezetek egy részének egyre inkább a tagjainak csökkenő száma miatt kell újabb problémákkal szembenéznie és azokat megoldania. " Ki fog Igét hirdetni egyáltalán? Mit fogunk kezdeni a gyülekezeti épülettel, ha végleg lehúzzuk majd a rolót ? stb."
Egy pohár víz is lehet istentisztelet.
Egy tányér étel is lehet evangélium.
Egy meghallgatott panasz is lehet gyógyulás kezdete.
Egy jól megszervezett segítség is lehet Isten dicsőségére, de kizárólag akkor, ha azt az Isten Szentlelkének vezetése és uralma alatt álló emberek végzik.
A világ sokszor a színpadot keresi. Isten sokszor az asztalnál formál embereket.
És talán ma ez a kérdés áll előtted:
Mi történik benned, amikor feszültség támad?
Tagadod? Elfojtod? Támadsz? Megszégyeníted azt, aki szól?
Vagy megállsz Isten előtt, és azt kérdezed: „Uram, mit akarsz most jobbá tenni közöttünk?”
Mert nem minden feszültség az ördögtől van. Néha a feszültség csak megmutatja, hol kell rendet tenni. Hol kell igazságosabbnak lenni. Hol kell megosztani a terheket. Hol kell visszatérni az imához. Hol kell újra kimondani: nem a munka a forrás, hanem Isten.
A jeruzsálemi gyülekezet nem azért maradt erős, mert nem voltak benne problémák.
Hanem azért, mert a problémáikat nem engedték elszakadni az Igétől, az imától és az irgalomtól.
Ez ma is út.
Ne félj attól, ha Isten felszínre hoz valamit.
Amit felszínre hoz, azt gyógyítani akarja.
Amit rendezni akar, azt ne takargasd tovább.
A valódi lelki érettség nem az, hogy soha nincs panasz. Hanem az, hogy a panasz nem rombolássá, hanem megtisztulássá válik.
A valódi vezetés nem az, hogy mindent te csinálsz. Hanem az, hogy felismered, mire hívott Isten, és mersz másokat is felemelni.
A valódi szolgálat nem az, hogy látnak, hanem az, hogy hűséges vagy ott is, ahol csak Isten lát.
Mert Krisztus gyülekezete akkor lesz egészséges, amikor az Ige tisztán szól, az ima nem halkul el, az özvegy nem marad ki, és az asztalok körül is a Lélek rendje uralkodik.

IMA: Drága Jézus Krisztusom, az életem Fejedelme!
Leteszem Eléd a fáradtságomat és ezt a fojtogató megfelelési kényszert. Bocsásd meg nekem, hogy oly sokszor én akartam lenni a megmentő, és a saját erőmből akartam minden asztalt kiszolgálni, miközben a lelkem és a Te szavad háttérbe szorult!
Uram, adj nekem isteni bölcsességet és bátorságot, hogy nemet tudjak mondani a jó dolgokra a Te legjobb terveidért! Törd össze bennem az irányitásmániát! Adj mellém olyan embereket, akikben ott van a Te Szellemed, és taníts meg bízni bennük és Benned. Szentlélek, tisztítsd meg a fókuszomat! Nem akarok elmerülni a mindennapok zajaiban úgy, hogy közben elveszítem a kapcsolatot Veled. Állítsd helyre a helyes fontossági sorrendet a családomban, a munkámban és a hitemben! Tied vagyok, és a Te elhívásodban akarok járni, megingathatatlanul. Jézus Krisztus nevében, Ámen!